Elkerültem a nagyvilágba és amikor 40 év után, nosztalgiázva
visszatértem a falumba, ahol sokminden változatlan maradt, az a
kellemes meglepetés ért, hogy a gyerekek az utcán ma is úgy köszönnek, mint az én idõmben:
'cséétessék a Jézu Krittu!…
Milyen szép... Azok az egyszerû falusi emberek, generációkon keresztül,
megtanították, átörökítették gyerekeiknek,
hogy mi, katolikus keresztények, nap mint nap dicsérjük az Úr Jézus Krisztust a köszöntésünkben.
Errõl jut eszembe az öreg esperesünk egyik esete. Mise után, megállította a hetven év fölötti János bácsit, aki úgy közönt neki, hogy: Dicsértessék a Jézus Krisztus!
- János bácsi –
kérdezte az esperesünk – mondja meg nekem,
hogy miért dicsérjük az Úr Jézust?
Az öreg nagy szemeket meresztett, egy ideig gondolkodott,
majd rávágta:
- Hát azért, mert megérdemli…
- Helyes válasz – méltatta az esperes – valóban
megérdemli, mert meghalt értünk a kereszten, hogy megváltson minket.
Mostanában olvasom a hivatalos katolikus katekéziseket,
amelyek úgy kezdõdnek, hogy: Bongiorno! Vajon, miért nem úgy kezdõdnek, hogy: Laudetur Jesus Christus!? Én örvendek annak
is, hogy valaki jó napot kíván nekem, de akkor most mi van? Már nem is
dicsérhessük az Úr Jézus Krisztust? Már nem méltó az Úr Jézus Krisztus a
mindennapi dicséretre?... Miért? Kinek és minek kell már megint megfelelni ezzel a
változtatással is?...
Való igaz, hogy a gyermekek szája által szerez az Úr dicséretet (Mt 21:16). Igen. Tisztelettel és méltósággal ki kell mondani, hogy az egyházunkban, a katolikus köszöntés
nem “Bongiorno!”, hanem "Laudetur Jesus Christus!"
Laudetur Jesus Christus!
Laudetur Jesus Christus!
Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké, ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése