Nálam olyan tünetek voltak, hogy pl. reggel felkeltem, semmi
rosszullétet nem éreztem, de a második lépésnél nekiestem a falnak. Ezután
elkezdett forogni velem a szoba és jött a hányás. A hányás után vizet ittam és
lefeküdtem, de amint a víz felmelegedett a gyomromban, újból hánytam. És így
ment ez, míg be nem vittek a korházba. Ott két napig perfúziót kaptam, meg
nyugtató koktélt és azután, mintha újjá születtem volna, jó erõvel kiengedtek a
korházból. Ez 1993 októberében volt. 1995 januárjában, egy este, mikor már le
voltunk feküdve, a Szentírást olvastam. Amit feküdtem a hátamon a Szentírással
a kezemben, egyszer csak azt éreztem, hogy egy furcsa bizsergés indul el a bal
lapockám tájékán, majd elszorítja a bal vállamat. Ez a szorítás hírtelen olyan
erõs lett, hogy kiugrottam az ágyból és jajgatva fogtam a bal felemet. Persze,
hogy a feleségem halálra ilyedt és elõszedte a ruháimat, hogy menjünk a korházba.
Mivel kisfiunk alig múlt egy éves, egyedül mentem ki a taxihoz. A taxis úgy
megijedt nehogy a kocsijában halok meg, hogy még a pénz se kellett neki. A
sürgösségen megmérték a vérnyomásomat. Akkor már jobban voltam, de a
vérnyomásom így is 180/100 volt. Azt mondták, hogy fibriláció, kálcium és
magnézium hiányom van. Aztán késõbb, kiderült, hogy van egy hátgerinc
ferdülésem is van, ami nyomja a bal karommal összefüggõ inat. Persze sokminden
összejött, de a gond az volt, hogy ezek a krízisek folyamatosan megismétlõdtek és
én két-három hetente a sürgösségen kötöttem ki. Nem volt mit tenni, be kellett
feküdjek a korházba egy komolyabb kivizsgálásra.
Amikor beútaltak a kórházba és bementem a szalonba, még nem volt üres az ágyam. Ketten várakoztunk a kis vizitszékeken. A társam egy kb. 50 körüli szomorú férfi volt, akinek dió nagyságú csomók voltak a nyakán és a füle tövénél. Azon az ágyon, amelyik az enyém kellett volna legyen, egy harmincas éveiben járó cigány fiatalember ült. Elkezdett beszélgetni velem. Panaszolta, hogy még negyven sincs, négy gyermeke van és meg kell halnia. Tüdõrákja volt. Aztán megérkezett a nõvér a kibocsájtójával és õ elment.
Aznap este nem tudtam
olvasni. Szokatlan volt a hely, a korházi ágy. Amint leoltották a villanyt, az járt az eszembe,
hogy nem sokkal elõtte, abban az ágyban egy cigány férfi feküdt, akinek nagyon
nehéz sors jutott. Gondoltam mondok érte egy imát. Ez volt az elsõ alkalom,
hogy valakiért imádkoztam. Elmondtam érte egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet és
egy Dicsõséget, s azzal elaludtam.
Azon az éjszakán álmom volt, egy
rendkívüli álom. Ismét a szeretett gimnáziumomban jártam álmomban. Az Úr úgy
adja az álmokat, hogy felhasználja életünk korábbi szakaszait, helyeit, amelyek
már elmúltak és ahová már nem térhetünk vissza. Ezeket megtölti újabb
terekkel, dolgokkal, fõleg azokat a helyeket, zúgokat, amelyeket legkevésbé ismertünk,
tapasztaltunk meg, amikor ott voltunk. A terek és dolgok, amelyekkel kitölti,
azok emberiek, a mi életünkbõl valók, de isteniek is, mert a szentírási, evangliumi
szimbólumokra útalnak.
Gyakran álmodtam magam korábban
a gimnáziumban. Hol felfele mentem a fõlépcsõn, csodás termek és könyvtárak
felé, hol lefele mentem az alagsorba, a nyirkos, nyálkás sötétségbe. Lassan
rájöttem, hogy a felfele vezetõ lépcsõ Isten felé vezet és a lefele vezetõ
lépcsõ a bûn és kárhozat felé.
Azon az éjjelen felfele mentem
a lépcsõkön és elindultam a díszteremmel szembeni fõlépcsõn fel az ólomkeretes,
színesüveg ablak felé. A gazdagon díszitett, színesüveg ablak, sokkal nagyobb
volt és pompásabb, mind a valóságban. Amint felemeltem a szemeimet és felnéztem
a fejem fölé, láttam, hogy a mennyezet is hasonlóan gazdag színesüveg ablakokból
áll. Egy hatalmas, gyönyörû, színesüveg kupola volt fölöttem. Amint nézegettem
az üvegkupolát, egyszerre csak elégedetlenség fogott el. Szétnéztem magam körül
és úgy tûnt, hogy nincs elég világosság. A színesüveg kupola elvette a
fényt. Amint kimondtam magamban,
hogy ide fényre lenne szükség, egyszerre csak egy elképzelhetetlenül hatalmas
fény zuhant rám, mint egy villám és teljesen elborított. Néztem körbe, de mindenhol csak hófehéret
láttam. Amikor ismét látni kezdtem, akkor egy valaki hatalmas személy vezetett
karonfogva, a jobbjára emelve. Néztem, hogy hová vezet. Ekkor láttam, hogy a
díszterem ajtajának mindkét szárnya ki van tárva és ragyogó fény áradt ki onnan
a homályos elõtérbe. Engem pedig vezetett a nagy Õ, az õ jobbján, be a
díszterembe. Láttam, hogy a díszteremben, az ajtón belül, kétoldalt, sorfallal várnak sokan és tapsoltak engem, amit befele haladtam, a nagy Õ jobbján.
Ekkor hirtelen feijedtem és
éreztem, hogy tetõtõl talpig eltöltött a Szentlélek. Egy olyan kettõs, zavarba
ejtõ érzés volt bennem, hogy meg se tudtam mozdulni. Egyszerre éreztem magam
menyasszonynak és férfinak. Egyszerre éreztem, hogy az Úr Jézus volt a Võlegény,
de a Szûzanya is vezetett a jobbján. Egyszerre két nemiség volt bennem és mégis
egy. Valami olyan létállapot éreztem át, ahol nem szünik meg a nemiség, de mégis egy
nemiség fölötti állapot van. Ekkor pontosan éjjel két óra volt. Egy fél órába
is telhetett, amig magamhoz tértem és el tudtam indulni a folyosón. Reggelig járkáltam a folyosón le és fel, vizsgáltam az érzéseimet és újra meg újra
átgondoltam az álmomat.
Ez az álom késõbb még egyszer visszatért 2013-ban, amikor meghalt az egyik jóbarátom. A hat hetes miséje elõtti
éjszakán álmodtam, hogy õt is bevezették a díszterembe, fekete, papi reverendában és papi süveggel a fején.
Az álom jelentése:
Elõször is, az ember, sokféle
tudományt sajátít el az õ életében. Ezekbõl lesz az õ lelkében egy lelki gimnázium,
egy lelki iskola, sõt egyetem. De ez a gimnázium, emberileg homályos és sötét. A mi életünk,
tudományunk és a lelkünk épülete nem lehet világos, ha meg nem világítja azt Jézus
Krisztus, aki azt mondta magáról, hogy Õ a világ világossága. A dolgok, az
ismeretek, a világnézetek, a tudományok, mind, mind, csak akkor állnak össze és
akkor lesz minden világos, ha azt megvilágítja a világ világossága. Ez a bölcsesség. A világ világosságát
pedig nem lehet leráncigálni a magasból, mert az ingyenes kegyelem. Ezért, idejében, kitartóan kell keresni az Urat és kérni kell a Szentlelket.
Az álom második jelentõsége
az, hogy a szentek nem somfordálnak csak úgy be a menyországba, hanem
mindegyiket, egyenként, maga az Úr Jézus és a Szûzanya vezeti be. Valóban, az
önmagát teljesen nekünk ajándékozó Úrra vall, hogy nem valami angyalra bízza a
mennybe való bevezetésünket, hanem Õmaga teszi ezt meg. Az Övéit, az Õ
menyasszonyait, a saját karján vezeti be a Võlegény a menyegzõre ( Mt 22:1-14).
A harmadik jelentése, hogy
ezen az ünnepen, nem csak az Úrral, meg a Szûzanyával leszünk együtt, hanem a
szentek közössége is mind ott vár majd minket, ujjonjgva tapsolva meg a mi életszenségünk
színjátékát.
Jn 8:12 Jézus ismét megszólalt, és
azt mondta nekik: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ engem, nem jár
sötétben, hanem övé lesz az élet világossága”.
Legyen ez az álom bátorítás
és erõsítés az Úr minden szentjének. Ámen.
