Egyszer azt álmodtam, hogy atyám egy lovashintót vezet, és én a lovashintó tetején állok a csomagok terén. A hintó nagyon imbolygott, és féltem, hogy leesek. A legnagyobb meglepetésemre, a kocsit a mi templomunkba vezette be, egyenesen neki a főoltárnak. Az oltár meg a szentély teljesen csupasz volt. Hiányoztak a szőnyegek, a terítők, a gyertyatartók és a szobrok. Minden le volt csupaszítva. Csak a csupasz sárgásbarna deszkákat láttam. Az oltárképen pedig ott volt a megfeszített Úr Jézus.
Sokáig nem foglalkoztam ezzel az álommal, egésszen addig, míg egyszer meg nem tapasztaltam életemben az elmúlást. Ekkor aztán már jobban odafigyeltem a nagyhétre. Nagycsütörtökön megfigyeltem az oltárfosztás ceremóniáját, és az mélyen megérintett. Minden egyes tárgy eltávolítása fájdalmat okozott. A legfájóbb az volt, amikor az oltárabroszt feldúlták, és szinte kegyetlen hanyagsággal összedobálták, összegyűrték az oltár közepére. Ekkor megértettem az Úr Jézus szavait...
(Zsolt 22:19) Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek.
A kifosztott, lemeztelenített Jézus készen áll a megfeszítésre. Azt gondolom, hogy ez a momentum el fog jönni valamilyen módon a mi életünkben is, akik részesülünk az Úr Jézus sorsából, az Ő követésének útján. Az a kérdés, hogy fel leszünk-e készülve rá?...
A kifosztott Krisztust több formában élhetjük meg:
1. A vigasztalásoktól és a kegyelmektől való megfosztás
A megtérésem után több kegyelmi időszakort éltem meg, amelyeket megéreztem és felfogtam. Tudtam, hogy, most egy korszak lezárúlt, és egy másik következik. Egyszer egy olyan képet kaptam, hogy a szívemben egy gyönyörű virág szirmai becsukódnak, és ugyanakkor más szirmok nyílnak ki. Ezek is gyönyörűek voltak, de ezek közepében, a porzói helyén, egy fekete kereszt volt. Aztán, azt kaptam, hogy atyám visszatér hozzám, és elveszi egyik ékszeremet, amit örökbe adott nekem. Volt aztán olyan is, hogy az az üzlet, amelyben mindig jó érzéssel jártam körbe, szemlélve a kirakott portékákat, már üres volt, mint amikor elköztöznek. Ez a kifosztottság érzését vetítette előre, a vigasztalás eltűnését. Mintha a mennyei Atya magunkra hagyna... Nekünk is jönne, hogy felkiáltsunk: Eli, Eli, lama sabaktáni…
2. A társaktól, testvérektől és a barátoktól való megfosztás
Isten útjai kifürkészhetetlenek. Vezeti az ember szívét, és odahajlítja a nehéz igazságok felé. Az ember szemeit rettenetes dolgokra tereli, és szívét megtölti ürömmel. Odanyújtja a keserű kelyhet, amelyet teljesen ki kell üríteni (Mt 20:22). Amikor az ember elmondja társainak, hogy mit látott, mit gondol, mit érez, mit él meg, akkor azok elborzadnak, elfordulnak tőle és elhagyják. Az embert félreérti még a legjobb barátja is, s a családja is. Teljesen egydül marad… Ez olyan, mint amikor az Úr Jézus azt mondta a zsidóknak, hogy az Ő testét és vérét kell enniük. A hallgatóság zöme azt mondta: Kemény beszéd. Ki hallgathatja? És elhagyták Őt... Így van az is, aki betekintett a szenvedésbe, és arról beszél... Kemény beszéd. Ki hallgathatja? És az ember ilyenkor magára marad. Ekkor jön, hogy felkiáltson az ember, mint egykor Jeremiás próféta...
(Jer 20:7) Rászedtél Uram és én hagytam, hogy rászedj...
3. Az emberarcú egyháztól való megfosztás
A megtért ember, az Úrral való találkozás után és a templomi élet kegyelmei után, elkezd vágyódni a krisztusi közösségbe, a plébánia benső életébe. Azt gondolja, hogy keretein, falain belül, valami mennyei dolgot talál, de bizony csalódik. Odabent nem talál egyebet, mint egy lecsupaszított, mezítelen, rideg oltárt... Fájdalommal jön rá arra, hogy az, ami után vágyott, csak egy ábránd. Ott is csak bűnös emberek vannak, és ami drágakőnek tűnt, az csak durva kavics... A valóság teljesen más…
4. Krisztus misztikus testétől való megfosztás
Az Egyháznak megvan a maga élete, amelyről azt mondják, hogy misztikus módon követi az Úr Jézus földi életét. Az Egyháznak is megvolt a születése, a gyerekkora, az ifjúkora, a dicsőséges felnőtt kora, és most mintha eljutott volna a keresztrefeszítésnek és sírbatevésének korszakába. A misztikus Krisztus meghalt a kereszten és a sírban nyugszik. Az Egyház, bizonyos értelemben, Jézus sírjában fekszik, és várja a feltámadást. Vannak itt-ott reménytkeltő dolgok is, de alapjában véve az aposztázia tragikusan seper végig az egyházon. Az erdő lehullatja leveleit, elmúlt az ősz, és itt van a dermesztő fagy. Megfagytak a szívek. A formák még megvannak, de a lényeg sokszor eltűnik. A lelki épületek kihaltak, szürkék lettek, mert az emberek elfordultak a jelen lévő, élő Jézustól, és egy olyan vallásosság felé fordultak, amely csak az eltávózott, meghalt, eltünt Jézus emlékét őrzi. Az emberek már szinte félnek odafordulni az élő Jézushoz. Mit is monjanak Neki? És a sírban fekvő, halott Egyház képe lélekpróbáló…
Ezekben a kifosztottságokban, amikor nem találjuk a vigaszt, nincs barát, nincs igazi testvér, nincs élő egyház, az ember meg kell, hogy térjen. Talán ez a második megtérés, amelyben az ember megtanulja, hogy ne keressen támaszt, ne keressen vigaszt, barátot, testvért, hanem csakis a Megfeszítettre tekintsen, és Őbelé kapaszkodjon.
Ott van az Egyház a sziklasírban, ott vannak a testvérek is, az eltüntnek vélt élet is, de most már másképpen: lecsupaszítva, mezítelenül, dísztelenül... Nekünk pedig meg kell tanulnunk szeretni ezeket kifosztott szívvel, ábrándok nélkül, és hűséggel szolgálni az Urat...
Jézusom bízok Benned! Ámen.
