Somlyó hegyérõl

Több alkalommal jártam egy hegyen, egy fenyves széllében. A hegyoldal eléggé meredek volt és elébb-elébb bokrok meg fenyõfák vetettek árnyékot a muzsdás, nyári, füves oldalra. A hely nagyon emlékeztet a Csíksomlyó hegye déli oldalára. A hegyoldalban emberek ültek a fûben, csoportokban, hol a napon, hol a fák árnyékában. Olyan családi, rokoni, baráti társaságoknak tûntek, akik búcsúra jöttek. Csendesen ültek, beszélgettek, pihengettek és falatoztak. Sétálgattam közöttük, körbejárva a helyet és figyeltem õket. Nem mentem oda egyik csoporthoz sem és nem álltam szóba velük. Olyanok voltak, mint az Úr Jézus kenyérszaporításakor letelepített emberek ( Lk 9:15). Békében táplálkoztak és pihentek...

Egy alkalommal végigjártam ezt a helyet, majd feljutottam a hegy felsõ részére, az erdõ széléhez. Beléptem a fenyvesek közé és hamarosan eljutottam egy sötét tisztásra. Olyan sötét volt az a tisztás, mintha gödörben lett volna vagy mintha alkonyat lett volna. Ezen a sötét tisztáson nagyon sok döglött bikát láttam. A bikák barnák voltak, hatalmas, izmos termettel és vastag szarvakkal. Egyhén oldalra dõlve, szorosan egymás mellett feküdtek behunyt szemekkel. Tudtam, hogy nem alusznak, hanem halottak. Végignéztem a rengeteg sok döglött bikát és elborzadtam. Sajnálattal néztem, hogy az a sok szép bika mind-mind halott. Nem volt rajtuk semmilyen sebhely vagy sérülés, és nem volt dögszaguk sem. Olyanok voltak, mintha csak elaludtak volna, de halottak voltak.

Azt hiszem, hogy az elõbbiek azok, akik Krisztusból táplálkoznak, akik Õhozzá mennek, hogy tálplálja Õket, hogy Nála megpihenjenek és felüdüljenek. Az utobbiak pedig a Básán bikái (Zsolt 22:13), akik habár odajönnek Somlyó hegyére, gonoszságukban, megátalkodottságukban és felfuvalkodottságukban elhagyták Krisztust a bálványokért és az idegen istenekért. Ezek Krisztus ellen támadnak, nem fogadják el Tõle az életet és megfeszítik Õt.

Az iskoláról és a titkos könytvárról

Gyakran jákáltam fel és le hatalmas iskolaépületekben, hol gyalog, hol liftel. Volt amikor az iskolaépület ismerõs volt, hasonló a régi gimnáziumunkhoz és volt, hogy csak hasonlított hozzá, de sokkal nagyobb és sokkal diszesebb volt. Jöttem-mentem a folyosókon, felfedeztem azoknak titkos járatait, újabb csarnokait. Végigcsodáltam a falakat, a csillárokat, a márványokat és az arannyozott, drága tokozatokat. Volt amikor egy orvosi rendelõbe mentem be ebben az iskolában és volt amikor ezen keresztül megint egy titkos könyvtárban találtam magamat. Ez a könyvtár csodálatos volt... Sokszor és sokféleképen találtam rá. Mindig tele volt régi és modern könyvekkel, amelyek gyakran 60-70 cm magasak és 10-15 cm vastagok voltak. Nyitogattam, rakosgattam ezeket a könyveket és csodálatos dolgokat láttam bennük.

Amikor bûnös életet éltem, akkor nem felfele indultam az iskola lépcsõin, hanem lefele az alagsorba, ahol minden sötét volt, nyirkos és büdös. Ilyenkor a könyvek elázottak, foltosak és penészesek voltak. Amikor megtértem és jó életet éltem, akkor megint felfele mentem a épületben és csodálatos csarnokokban járkáltam. A végén mindig kijöttem az iskolából valamelyik túlsó, ismerõs kijáratán és ahogy felmentem az iskola fele a városból, úgy jöttem visszafele a városba az iskolából.

Az embernek tanulnia és növekednie kell egész élete ideje alatt, amig beteljesedik. Az egész élete egy iskola és így valósul meg az a szállóige, hogy: "A jópap holtig tanul."

A szûk út és a titkos könyvtár

Egy akármilyen, két emeletes, kopottas, közepes méretû villában voltam és amint ott kutakodtam, egyszer csak rátaláltam egy titkos járatra. Egy lappancsszerû járaton mentem le, majd elõre kúsztam, majd felmásztam egy csatornában és így tovább. Aztán eljutottam egy olyan helyhez, ahol egy szûk, ablakszerû járaton, mindjárt felfele kellett bújni. Ez a hely annyira szûk volt, hogy azt éreztem megfuladok. A szûk kanyarban éreztem, hogy vagy eltörik a nyakam, vagy megfolylok, vagy úgy megszorulok, hogy ott halok meg. Tudtam, hogy ha elindulok, akkor nincs visszaút. Vagy átjutok rajta, vagy megrekedek és mefuladok. Valahogyan átpréseltem magam és tobábbkúsztam. Egyszer csak egy olyan járathoz érkeztem, amely egy tágas helyre vezetett. Amint azon bejutottam, egy nagy, díszes teremben találtam magamat. A terem fehér burkolatú volt, arany díszítéssel és ott sok, gyönyörû könyvespolc volt. A polcokon, mindenhol, ugyancsak fehér és arannyozott, bõrkötésű könyvek voltak. Körbejártam a könyvespolcokat és nagy örömmel nézegettem azt a rengeteg gyönyörû könyvet.

Késõbb, többször jártam ezen a helyen. Volt olyan, hogy egymás után négyszer-ötször is. Minden egyes alkalommal rettegtem attól a szakasztól, ahol az a szûk hely volt. Éreztem, hogy amint telik az idõ és nagyobb leszek, úgy az a szûk hely egyre inkább veszélyes lesz. A végén már alig volt lelki erõm nekiindulni a titkos járatnak.

Csakis a szûk út vezet az életre, a szûk úton lehet eljutni az igazi tudományra. A szûk út nem a világ útja, hanem az az út, amely lehetetlennek látszik az életben. Ellene kell mondani a világias lelkületnek, a vagyonnak, az érvényesülésnek, a karriernek, a bálványimádásnak... Ez a szûk út. Ez ma kevessen ismerik fel és még kevessebben mernek elindulni rajta...

Az asszonyról és a képesalbumról

Egy épületbe mentem be és ott felvezettek egy emeleti terembe. Az emeleti teremben, egy fehérabroszos, négyszemélyes asztalhoz ültettek. A bal oldalamon egy angyalszerü férfi ült. A jobb oldalamra egy szent asszony foglalt helyet. Az asszony olyan ötvenvalahány éves lehetett, szép arcú, napbarnított, de már parasztosan ráncos. A kezei, a sok munkától, igencsak kérgesek voltak. Fehér inget és lábszárközépig érõ fekete szoknyát viselt. A haja hátra volt kötve asszonyosan egy fejkendõvel. A meglepõ az volt, hogy a szent asszony hosszú fekete szoknyája hasított volt combközépig és amikor helyet foglalt az asztalnál, kivillant a szép alakú combja. Én megszégyeltem magam a pillantásom miatt, de ugyanakkor megéreztem az asszony anyai, megértõ magatartását is. Éreztem, hogy tudja, miként szoktam végigmustrálni a szép nõket, de nem ítél el tisztátalan pillantásaimért. Valamit beszélgettünk, de nem tudom, hogy mit. Majd az angyalszerü férfi magára hagyott a szent asszonnyal és mi ketten leültünk a terem padlójára valami képesalbumot nézni. Õ forgatta a nagy képesalbumot és püspökök arcképeit mutogatta nekem. Sok püspök képeslap méretû képét láttam. Arannyozott papi ruhában voltak, arannyozott püspöki süvegekkel a fejükön. Miután végignéztem az albumot, többé nem láttam az asszonyt és kijöttem az épületbõl ...

Az õrzõangyalunk kisér bennünket hivatásunkban és vannak választottak az Egyházban. Isten egésszen mélyen ismer bennünket, minden gyengeségünkkel, emberségünkkel és gyarlóságunkkal. Az mennyeiek úgy szeretnek bennünket, ahogy vagyunk, nem türelmetlenek irántunk, hanem türelmesen várják, hogy megszentüljünk...

A kristály folyó

Egy dombra mentem fel a sötét éjszakában. A domb szokatlanul meredek volt és a bal felemen, egy kék, belülrõl világító, kristályfolyó folyt le a dombról. Néztem a kék, kristályszerû, belülrõl világító vizet és tisztán leláttam az aljáig. A folyó alján, gyönyörû, kék, gömbölyû kavicsokat pillantottam meg. Amint jobban megnéztem a kavicsokat, tisztán láttam, hogy azok nagyon értékes drágakövek. Ahogy nézegettem ezeket a drágaköveket, arra gondoltam, hogy ha már itt vagyok, szedhetnék magamnak néhány marokkal. Azonnal fejest ugrottam a világító folyóba és leúsztam egésszen az aljáig. Ott összeszedtem egy marék követ, de amikor megnéztem azokat a tenyeremben, láttam, hogy csak kék színû, törött és csíszolatlan mészkõdarabok. Csalódottam bámultam a kövekre... Nem jött, hogy higgyek a szememnek... Hogyan lehetséges ez? Hiszen kintrõl olyan szépek voltak?... Csalódottam dobtam vissza a köveket.

A krisztályfolyó a Szentlélek vizét, a drágakövek a testvéreket szemlélteti. Amíg az ember távolról látja a testvéreket, addig azok díszesek, mint a drágakövek a kegyelem vizében, de amikor közelebbrõl megismeri õket minden gyarlóságaikkal, akkor látja, hogy olyanok, mint a törött és csiszolatlan mészkövek. A testvéreket nem így kellene szemléljük, hanem Isten szemével... Isten nem azt nézi, ami most vagyunk, hanem azt a drágakövet, amivé megálmodott bennünket.

A menyegzõrõl

Egy nagy ajtó elõtt álltam. Amikor a kilincset kerestem, az ajtó egyszerre csak kinyílott, és egy fehérreverendás püspökszerû, idõs és roppant tekintélyes ember jött velem szembe. Komoly-szigorúan rámpillantott, majd elment mellettem. A megnyilt ajtón keresztül beléptem. Odabent egy tányérnyi tálat találtam, tele valami hófehér, sûrû folyadékkal. Olyan volt, mint valami fehér diszperzit festék. Letettem a tálat és megmostam az arcomat abban a fehér valamiben. Akkor arra gondoltam, hogy az a fehérreverendás elment, hogy megeskesse a barátját. Hiszen õ a võlegény barátja. Ekkor ráeszméltem, hogy sietnem kell, nehogy lekéssem az esküvõt. A templom kicsi volt, akár a csíksomlyói Salvator kápolna és egy szép kert mélyén állott. A délutáni nap kellemesen sütött be a lobok között. Csak egy keskeny, de otthonos ösvény vezetett a templomhoz. Odasiettem, de már megvolt az esküvõ és az ifjú pár éppen jött ki a templomból. Az ösvény két oldalán, fehércsipkés, lilaruhás, lila sipkás püspökök álltak sorfalat. A jobb oldalon, az utolsó, egy gyermektermetû, dundi, fekete hajú püspök volt. Odaálltam mellé és figyeltem, hogy jön-e az új pár. Egyszer csak odaértek hozzám. Ekkor arra gondoltam, hogy ha már itt vagyok, akkor nekem is kellene ünnepeljem, köszöntsem õket. Mivel sietve jöttem, és nem volt semmi virágféle a kezemben, így hát megfordultam és a mögöttem lévõ jázmibokorból téptem két maroknyi virágot. A virágokat fejestõl téptem le, ezért amikor a menyaszonyra szórtam, azok kopogva perregtek alá a ruháján. Erre fel, a menyasszony csodálkozva emelte rám a szemét. Annyira szép volt és meglepõ, hogy a võlegényt nem is nézhettem meg és máris elhaladtak elõttem.

Ez Krisztus és az Egyház házasságát szemlélteti ( Ef 5:32) és a násznépet, az üdvözültek sorait ( Mt 9:15).    

A csodálatos város, amelyet egy folyó szel ketté

Egy csodálatos városban voltam, amelyet egy folyó szelt ketté. A folyó innensõ oldala hétköznapi volt, de a tulsó oldala különös és csodálatos házakból állt, amelyek mintha nem e világból valók lettek volna. Ezen a csodálatos oldalon, a folyó melletti házak még egyszerübbek voltak, de amint felemeltem a szemeimet, láttam, hogy messze a távolban, ott ragyog a város dicsõsége. Sûrgetõ vágyat éreztem, hogy elinduljak a város túlsó felébe, ahol azokat a csodálatos házakat és azt a dicsõséget láttam. Ezek a házak olyan Gaudi-féle házak voltak, modernek, de mégis régiesek, tökéletes formákkal és idomokkal. A folyó partján egy rockzenekar zenélt, de odébb csend volt és az emberek békésen sétálgattak kettessével. Elindultam az utcákon a dicsõséges városrész felé, ahol azokat a csodálatos házakat láttam, de bekeveredtem valami zsákutcába és nem haladhattam tovább. Láttam távolról a város dicsõségét, de az akadályok nem engedtek odajutni.

A túlsó part Isten országa ( Lk 17:21). Elindulunk Isten országa felé, de az élet nehézségei gátolnak abban, hogy eljussunk Isten dicsõségének szemlélésére. Törekednünk kell, hogy körülményeinktõl függetlenül megnyerjük magunknak Isten országát...

A csodás palotákról

Ezt diákkoromban láttam vagy két alkalommal. Utána csak távolról láttam ezt a helyet és mindig vágyódtam utána. Egy városban voltam valami kiránduláson és valahogy egésszen egyedül, egy, a városon kívüli, emelkedõ helyre vetõdtem, ahol az út mentén csodálatos paloták voltak. Olyanok voltak, mint valami templomok, de mégis, mintha múzeumok vagy valami különös kiállítások lettek volna. Az épületek különféle felekezetü templomokhoz hasonlítottak, de nem lehetett meghatározni, hogy mik is valójában … Valami olyanok voltak, ami a templom, a múzeum és a mûvészi tárlat keveréke... Fel és le járkáltam bennük, az egyik ajtón be és a másikon ki. Egyik terem követte a másikat, és mindenhol, a falakon, csodálatos festmények, mûvészi alkotások voltak kiállítva. Mindegyiket megbámultam és a látvány csodálatos érzéssel töltött el. Ahogy az egyik épületbõl kijöttem, máris lépkedtem fel a másikba. Azt is végigjártam és ott is végigcsodáltam mindent. Amikor mindegyiket végignéztem, akkor feljebb mentem a hegyre... Mindehol, csodálatos, templomszerû paloták voltak. Amikor azokon felül értem, egy magas fehér fal jelent meg elõttem. Azon nem találtam semmilyen kapút vagy ajtót. Mentem a fal mentén és próbáltam megpillantani az épitményt az õ teljességében. Elértem az egyik sarkához. A fehér fal, egy nagy, szögletes, nem volt túl magas építmény volt, amelybe nem lehetett se bemenni, se belátni. Figyeltem a falat, amely mögül síri csend sugárzott ki rám... Olyan különös csend és béke áradt ki a falak mögül, hogy megrendültem. Éreztem, hogy ez egy iegn magasztos hely, ahová nem léphetek be.

Késõbb is, mindig visszakívánkoztam erre a helyre, ezekhez a palotákhoz és festményekhez… Volt, hogy megint ott teremtem közöttük és volt hogy a hegyen találtam magam, egy hatalmas és csodálatos épület-komplexumnál. Késõbb, távolról láttam a hegyet és a palotákat, messze a világi városon kívül és vágyódva gondoltam arra, hogy elindulok újra megnézni azokat, de mindig azt érzem, hogy nagyon messze van az a hely, és ki tudja, hogy napestig meg tudom-e járni az útat. Így, az akadályok miatt, nem indulok el...

Ezek a csodás épületek, paloták és festmények, a szentek és azok tanításai, elmélkedései, meg homilíái. Azokat végigszemlélni csodálatos dolog, de ugyanakkor nehéz is eljutni oda. Végül, el kell jussak a nyugalom helyére, ahol az örök szombat van ( Zsid 4:7).

A házakról és a városokról

Ugyancsak elemi iskolás koromban, amikor még nem voltunk beköltözve a városba, egyszer csak házak között megyek az úton és azokat nézegetem. Elõször, a város felé vezetõ úton, a szomszéd falú házait nézegettem, majd a város házait és késõbb már más városok házait is. Ezek a házak egyre nagyobbak és egyre csodálatosabbak lettek. Egyre inkább olyan helyeken jártam, amelyeket nem ismertem. Hol a város felé mentem, hol hazafelé jöttem a falunk felé. Hol falusi házakat láttam, hol városi, nagy épületeket. Néha, olyan óriási, csodálatos épületeket láttam, amelyeket le sem lehet írni. Volt, hogy redszeresen, egy igen nagy város, igen hosszú sugárútját láttam, amelyen olyan megalitikus épitmények voltak, amilyenek sehol sincsenek a világon. Ezek az épületek nagyon csendesek, hallgatagok és titokzatosak voltak. Amikor egy ilyen épületet szemléltem, az betöltötte egész lelkemet és szememet, úgy hogy egyebet nem is láthattam. Csak egy ablakot, teraszt vagy egy sarokdiszt, órákig lehetett volna szemlélni. Embereket vagy más lelket soha nem láttam, hanem mindig egyedül sétáltam az épületek között. Volt, hogy évekeig nem láttam a házakat, aztán megint visszatértek. A városok és a házak szemlélése, látszólag összefüggtek a tanulmányi, lelki fejlõdési korszakaimmal. Egy alkalommal, egy különös, kihalt, megalitikus várost láttam, mint amilyenek Egyiptomban vannak… Elõttem hevert a hatalmas  épitmény egyik óriási kõkockája, amely olyan embermagasságú volt. Fel akartam mászni rá, hogy onnan továbbmásszak az épületre és átkutassam, de nem volt elég erõ a karomban, hogy felhúzzam magam... Be kellett lássam, hogy túl gyenge vagyok hozzá…

Ezek a házak bizonyára lelkek... Mindegyik ház, a mérete és az ékessége szerint, egy-egy lélek mérete és ékessége... A nagy épületek, nagy szentek, akiknek tudománya, szentsége és erényessége olyan, mint az épületek mérete és ékessége. A kicsiny épületek a hétköznapi emberek, akiknek még épülésre és ékesítésre van szükségük…

A repülésrõl

Azzal kezdõdött, hogy II. vagy III. osztályos koromban, amikor azt játszodtuk a barátaimmal, hogy ki tud hosszabbat ugrani, egyszer csak egyedül vagyok az udvarunkon és próbálgatom a hosszúugrást. Amint ezt próbálgattam, egyre elõrébb és fennebb emeltem a lábamat, hogy minél késõbb érje meg a földet. Ekkor azt vettem észre, hogy a fenekem nem éri meg a földet és meglepõen hosszat repülök elõre. Egy idõ után már 10-15 méter hosszat is "ugrottam", alig fél méterre a föld felszíne felett.

Aztán egyszer csak ülõ helyzetben, mintha egy hátasszéken ülnék, körberepültem az udvart. Mindenfele kanyargóztam és oda irányítottam a repülésemet ahová akartam. Nemsokára felelemkedtem a földrõl és a magasba repültem. Olyan magasra emelkedtem, mintha sárkányrepülõvel repültem volna. Az egyik ilyen repülésem emlékezetes maradt, mert egy bizonyos hegyrõl repültem hazafelé, amely dél-keletre volt a falunktól. Gyönyörûen selymes, különösen zöld és magas, szélben lengedezõ fûvek fölött repültem hazafelé. A hegy tájolása és a távolság, egyértelmûen a Somlyó hegyére útal. Az az érdekes, hogy 10 éves koromban, még azt sem tudtam, hogy létezik Csíksomlyó. A repülés alatt a következõ érzések voltak bennem: habár akartam, kívántam repülni, soha nem a saját erõmbõl repültem; habár a repülés csodálatos volt, egy bizonyos magasság után mindig félni kezdtem; ahogy jeletkezett a félelem és a hitem meginogott, úgy kezdtem veszíteni a magasságot; soha nem voltam képes, a magam erejébõl, visszanyerni a félelem miatt elveszített magasságot. Ezeket a megasságvesztéseket Péter apostol sülyedéséhez hasonlítanám, amikor sülyedni kezdett a hullámokban (Mt 14:30). Ez a kishitüség... Egy idõben sokat levitáltam... Egyet gondoltam és felemelkedtem 5-6 m, vagy akár 10-15 méter magasba is. Lebegtem, lebegtem, majd visszaereszkedtem a földre. Volt, hogy könnyen emelkedtem fel és volt, hogy hamar visszaestem. Volt, hogy csodálatos helyeken, kertekben repültem és volt, hogy ámuldozó emberek fölött.

A repülés a hit kegyelmét jelképezi. A felemelkedés mindig a Szentlélek szele által van (Jn 3:8), a sülyedés pedig a kishitüség miatt (Mt 14:31). A repülés nem a mi erõfeszítésünk, tudásunk által van, hanem a kegyelem által. A kegyelemmel közre kell mûködni úgy, hogy elfodadjuk a hit kegyelmét és elútasítunk minden kishitüséget.

Gárdonyi Géza a mûvészetrõl

- Az eksztázis. De nem az az eksztázis, amelyet a mű fejez ki, hanem az az eksztázis, kedves Csabám, amely a művet létesíti. Az eksztázis az a szent tűz, amelyben a gyémánt terem. Kis lobbanás: kis gyémánt. Nagy, erős tűz: nagy gyémánt. De hát beszéljünk magyarul: eksztázis helyett elég rezgést mondanunk, lélekrezgést. Azt a rezgést örökíti meg a művész. Mert annyira gyönyörködik a rezgésében, hogy marasztani akarja: holnapra is, holnaputánra is meglegyen, teljes életére meglegyen.

--------------------------------
- Mint ahogy a veleje-szegény gazdag elteszi az aranytálat, az elefántcsont feszületet, az igazgyöngy füzért, amelyben a szeme gyönyörködött, hogy teljes életére gyönyörködhessen benne, meg hogy a társaságát is gyönyörködtethesse vele; mentül több embert; mind a világot; és ha meghal, megmaradjon az a gyönyörűség a fiainak, a leányainak, azok társaságának, mind a világnak, továbbra is. Hát a művész is, hogy meglegyen, megmaradjon. Ez az isteni legyen!... Ezen elgondolkozhatsz...

-----------------------------------
- De hát a művész olcsóbban jut a maga kincséhez, gyönyörűségéhez. Ingyen. Dehogyis ingyen! - fakadt ki egyszerre magasabb hangon - dehogyis ingyen! Irtóztató árat fizet érte. Az ifjúsága örömeit fizeti oda érte: aj, sok szenvedés, nélkülözés, sok felhő, sok tövis, sok keserves év az ár...

------------------------------------
- De hát mégis azt érzi, hogy ingyen. Ingyen jut a gyönyörűségéhez. És: ő is elteszi magának. Vászonra vagy márványra. Vagy kótára. Vagy ha költő, rímekbe köti. No mármost: (s megállt, megragadta Csaba kabátjának a felső gombját, mintha bele is rázogatná, amiket mond) - a szent szellő mindenkit megérinthet: szép rezgések mindenki lelkében keletkeznek, de nem mindenki tudja vászonra, kőre, papirosra marandósítani. Csak a művész! A művész, az igazi művész! Mentül igazibb művész, antul sikerültebben. Legsikerültebben az a művész, aki azt a szép-rezgést úgy tudja formába önteni, hogy aki az alkotását nézi, vagy hallja, vagy olvassa, csak azt a szép-rezgést érzi, amelyet a művész érzett, mikor a műve fogant, mikor a művet alkotta, és befejezte.

---------------------------------------

- Művész, ha rezdülést érez, valami szépet érez. De mi az a szép? - Ha kinek-kinek más a szép! Ha Rembrandtnak az árnyék-szín a szép, Tiziánnak a világosszín a szép, ha Botticellinek a vonalhullám a szép!
És egyszer csak ebéd közben a levegőbe mered a kanala:
- Ami a szívét gyönyöríti. Kinek-kinek az a szép, ami az ő szívét elgyönyöríti!
Nyomban következett azonban megint a nagy kérdőjel:
- De hát mi gyönyörítheti el a szívet?
Erre már csak a szivarfüstben találta meg a választ:
Minden! Minden, amire a szeme valamely percben szeretettel néz. A szeretet a laterna magica! A szeretet a mindent arannyá változtató csodaláng. A láng heve a gyönyörület. A gyönyörületet kincsünknek érezzük: tehát mentjük az elmúlástól. A festő menti festékkel, a költő tollal. A képnek az a része a mesteri. A könyvnek az a lapja halhatatlan.

( Részletek az Ida regénye címû mûvébõl...)

Gárdonyi Géza a cicomáról

Akik az arcukat festik, mások haját fordítják maguk hajává, hajuk színét mérgekkel is megszőkítik, hamis ékszereket tudva viselnek, mért éppen az igazságot ne festenék, fordítanák, hamisítanák?...


( Részlet az Ida regénye címû irásából...)

Egy ima

Egy ima kb. 1997-bõl:

Uram, áldj meg mély elmével és bölcsességgel. Add, hogy veséim növekedjenek és örvendezzenek benned életem minden napján. Ámen.

Tíz dolog

Tíz dolog amivel az ember elfecséreli az életét


1. Az éjjelezés, a mulatozás és a késõnkelés;

2. A folyamatos internetezés, a számítógépjátékok és a filmnézés;

3. A rossz barátok társasága, akik haszontalan dolgokra hívnak;

4. A sok TV-zés, a politizálás és a más bajával való foglalkozás;

5. A felesleges beszéd, a fecsegés és a pletyka;

6. Az anyagiak túlzott hajhászása, túl sok munka, a lelkiek kárára;

7. A bosszankodás, a harag és a meg nem bocsájtás;

8. A hitetlen, rossz természetû lánynak való udvarlás;

9. Az ünnepnapok meg nem tartása;

10. A végsõ dolgokra való gondolás elmulasztása.

Tíz dolog amivel az ember építi az életét


1. A fegyelmezett, rendezett és mértéktartó életvitel;

2. A helyes mérték a kötelességteljesítés és a pihenés, szorakozás között;

3. Az igazhitû, okos, erõss jellemû barát társasága;

4. A magunk dolgával való törõdés, másokon is segítve;

5. A hallgatás, a diszkréció és az igazmondás;

6. Az “Ora et labora”, azaz “Imádkozzál és dolgozzál” regula és nem fordítva;

7. Ha soha, de soha, nem engeded meg, hogy harag legyen a szívedben;

8. Ha csakis hívõ, tiszta és jólnevelt lánnyal állsz szóba;

9. Ha eszedbe jut, hogy nem vagy macska, hogy ne tudd mikor van vasárnap;

10. Ha naponta megemlékezel arról, hogy az óra neked is ketyeg.

Az elektronikus kommunikáció veszélye

Sci-fi vagy valóság?

Még emlékezünk azokra az idõkre, amikor meggyártották az elsõ számítógépeket. Egész termeket foglaltak el, nehézkesek voltak és nagyon fáradtságos volt a programozásuk. Aztán lassan megjelentek az elsõ PC-k és az elsõ számítógépes hálózatok. Kb. 20 éve kezdõdött a számítógépek és az internetes hálózatok robbanásszerû terjedése. Mára más egy globális informatikai rendszer létezik, amelyekre számítógépek milliárdjai vannak rácstlakoztatva és nagy szolgáltatók százai irányítják, rendezik azt. A hálózatok sokfélesége, a kábelek, a Wi-Fi, a Bluetooth, a GPS, a rádióhullámok, az inravörös sugarak milliárdjai kötik össze ezt a rendszert. A világ lakósságának többsége valamilyen, módon részesül belõle vagy függ tõle. Az internet, a szociális hálózatok, az e-mail-ek, a banki tranzakciók, a vállalatok könyvelései, mind-mind, ettõl a rendszertõl függenek.

Az ember õsidõk óta a földbõl vonja ki mindazt, amire szüksége van. Kezdetben a sót, a rezet, az ólmot, az arannyat és a szenet bányászták. Mára már mindent kivon az ember a földbõl. Így aztán vasból, kõbõl, porból épületeket épített szerver-központoknak. Kõolajból, vasból, rézbõl, ezüstbõl, aranyból, sziliciumból, stb. szateliteket, szervereket, számítógépeket, hálózatokat gyártott. Mindezeket összekötötte és elektromos árammal, programokkal életre keltette. Az ember egy “élõ” monstrumot kreált.

Az utóbbi 20 évben több szórakoztató film témája volt, hogy a számítógép, a rendszer öntudatra ébred. Ma már vannak emberek, akik elhiszik, sõt nem lepõdnek meg, ha azt mondjuk, hogy az ember tud olyan számítógépet alkotni, amely magától gondolkodik, akár az ember. Az emberek felületesek: nem tesznek különbséget egy robot között, amelyik úgy van programozva, hogy utánozza az emberi viselkedést és egy öntudattal rendelkezõ lélek között. Az emberek elhiszik, hogy a számítógép képes lesz magától gondolkodni.

Manapság nagy problémát jelentenek a hackerek meg a számítógép virusok. A hackerek olyan emberek, akik rosszat akarnak, törvénytelenül avatkoznak bele az ebbe az informatikai rendszerbe. Olyan programokat, mûveleteket hajtanak végre, amelyek nem kívánatosak. Betörnek a szerverekbe, postaládákba, internetes oldalakra. Információkat lopnak el, módosítanak meg vagy esteleg megkárosítanak programokat vagy gépeket. Pedig õk is csak emberek, csakhogy okosabb, felkészültebb emberek. Õk olyanok, akik ismerik a svájci óra belét és könnyûszerrel szétszedik és összerakják azt, annélkül, hogy a gazdája észrevenné. Ezek az emberek a lap-topok által, tableták, smartphone-ok által bemennek a lakásodba, fürdõszobádba, hálószobádba. Ha kell megnézik az alsónemüd mintáját is.

Láttam olyan embereket, aki vagy megszállottak voltak, vagy az ördög befolyása alatt álltak, vagy az ördög zaklatta õket. Aztán vannak olyanok, akik az ördögtõl kapott hatalommal, csodákat mûvelnek. Ilyen esetekben gyakori, hogy a lakásban tárgyak mozognak, emelkednek fel, vagy lesznek megmozdíthatatlanok. Gyakran kopogások és más zajok hallatszodnak. Vannak olyanok, akik ördögi segítséggel tárgyakat emelnek fel a tekintetükkel, targyakat visznek át az üvegen, vízen járnak, puszta kézzel mûtenek embereket, fémet hajlítanak meg gondolattal, vasat változtatnak ezüstté, vagy fémtárgyak ragadnak testükhöz, annélkül hogy leesnének a földre. Egy alkalommal, amikor egy megszállottért imádkoztam, a gonosz lélek kétszer is félreütötte a kezemet. Az ütése olyan volt, mintha elektrosztatikus töltõdés sült volna ki a kezemben és dobta volna félre. A karom  egésszen elzsibbadt. Több esetben leírták, hogy a gonosz lélek, szent életü embereket bántalmazott fizikailag: fejüket törte be, vagy kiütötte a fogukat...

Ha az ördög képes a fizikai tárgyak mozgatására, akkor mennyive inkább képes ráhatni az elekronokra amelyek egy chip sziliciumrenszerében mozognak. Ha egy elektront meg tud mozgatni, akkor az egésszet meg tudja mozgatni. Ha egy számítógépben mozgó elektronokat, a bináris állapotokat, az ördög képes fizikailag irányítani, akkor képes uralma alá venni egy számítógép programot is. Ha képes egy számítógép programot uralni, akkor képes arra is, hogy uralja az operációs rendszereket és végül az egész globális hálózatot is. Tehát az, hogy a gonosz erõ, a gonosz lélek, uralmat tud venni a világ informatikai rendszerén, nem fikció, hanem egy reális lehetõség.

A gondolatmenetemre tiltakozva kiáltott fel egyik testvér: De hát hol van akkor Isten? Talán nem Õ a világ ura? Meg fogja Õ ezt engedni Isten? Igen. Isten a mindenség ura, de az is igazság, hogy megadja a Sátánnak az õ uralmának és hatalmának idejét, hogy megtörténjen mindaz, aminek meg kell történnie. Isten megengedi, hogy a gonosz tapossa a szenteket, sõt, azt is meg fogja engedni, hogya gonosz beüljön Isten templomába és oltárára helyezze a pusztító utálatosságot.

Profécia a mindennapi áldozat és a szentek meggyalázásáról:
(Dán. 8:13) És hallék egy szentet szólni; és monda egyik szent annak, a ki szól vala: Meddig tart e látomás a mindennapi áldozat és a pusztító vétek felõl? s a szent hely és a sereg meddig tapostatik?
(Dán 9:27) Egy hétre szövetséget köt sokakkal, s a hét közepén megszünteti a véres- és ételáldozatot. A templom szárnyán vészt hozó undokság lesz, egészen végig, míg a kiszabott büntetés rá nem zúdul a pusztítóra.”
(Dán 11:31) Megjelennek hadai: meggyalázzák a szentséges várat, megszüntetik a mindennapi áldozatot, és felállítják a vészt hozó undokságot.

Az Úr Jézus igazolja a mindennapi áldozat és a szentek meggyalázásának bekövetkezését és összeköti az utolsó idõkkel:
(Mát. 24:15 Károli) Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, * a melyrõl Dániel próféta szólott, ott áll a szent helyen (a ki olvassa, értse meg…
(Jn 14:30) Már nem beszélek soká nektek, mert közeleg a világ fejedelme. Rajtam nincs hatalma.

Szent Pál is konfirmálja, hogy az idõk vége elõtt az egyházban szakadás fog létrejönni és a gonosz behatol Isten templomába:
(2Tessz 2:3-4) Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen elõbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bûn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sõt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani.

A Jelenések könyvében megismétlõdik, még részletesebben, Dániel proféta próféciája az Antikrisztusról a hamis prófétáról és az utolsó idõk szörnyüségeirõl:
(Jel 13:7) Hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket és gyõzelmet arasson. Hatalma kiterjedt minden törzsre, népre, nyelvre és nemzetre.
(Jel 13:11) Akkor láttam, hogy egy másik vadállat emelkedik ki a földbõl. Két szarva volt, mint a Báránynak, de úgy beszélt, mint a sárkány.
(Jel 16:13) S láttam, hogy a sárkány szájából, a vadállat szájából és a hamis próféta szájából három békához hasonló tisztátalan lélek jött elõ.

Kérdés: Ha Isten megengedig ideig-óráig, hogy a gonosz megtapossa a szenteket és meggyalázza Isten templomát, akkor nem valószínû, hogy hatalma lesz a gonosznak az informatikai rendszeren is? Sõt, valószinüleg hatalma lesz a gazdasági, pénzügyi és banki informatikai rendszerenken is. Ezáltal könnyüszerrel bekövetkezhet az, hogy senki sem végezhet üzleti tranzakciót, ha nem szolgálja a gonoszt.
(Jel 13:16-17) Elrendelte, hogy mindenkinek, kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegénynek, szabadnak és rabszolgának jelöljék meg a jobb karját vagy a homlokát, és hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének a számát.

Mit tehetünk? Hát elõször is, még nem tartunk itt... Ez csak egy jövõbeli lehetõség, amit szem elõtt tarthatunk. De már most megtehetünk néhány dolgot:

1. Legyen a lakásunkban egy hely, ahol nincs internet, TV, kamerával, mikrofonnal, Wi-Fivel, Bluetooth-al ellátott készülék. Ez lehet a hálószobánk vagy esetleg egy társalgó, nappali is.
2. Korlátozzuk az internetes tevékenységünket a minimumra, a hasznosra és a szükségesre. Ne szaporitsuk feleslegesen az interneten, a szociális hálózatokon személyes adatainkat.
3. Ne legyünk internetfüggõk filmek által, forumok vagy szociális hálózatok által.
4. Ne szokjunk rá az internetes pénzûgyi tranzakciókra, fizetésekre és vásárlásokra. Lehetõleg vásároljunk, fizessünk bankjegyekkel.
5. Fordítsunk különös gondot az internetbejövetelünk, számítógépünk megszentelésére. Használhatunk szenteltvizet a bejövõ vezeték és informatikai eszközök környékének meghintésére.
6. Imádkozhatunk mindig mielõtt az internetet használnánk, hogy ne kerüljünk gonosz dolgok befolyása alá.
7. Törekedjünk az életünk egyszerûsítésére, hogy ne legyen sok láthatatlan ajtó a lakásunkban, ahol a gonosz bejöhet.

Ima: Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen.