Somlyó hegyérõl

Több alkalommal jártam egy hegyen, egy fenyves széllében. A hegyoldal eléggé meredek volt és elébb-elébb bokrok meg fenyõfák vetettek árnyékot a muzsdás, nyári, füves oldalra. A hely nagyon emlékeztet a Csíksomlyó hegye déli oldalára. A hegyoldalban emberek ültek a fûben, csoportokban, hol a napon, hol a fák árnyékában. Olyan családi, rokoni, baráti társaságoknak tûntek, akik búcsúra jöttek. Csendesen ültek, beszélgettek, pihengettek és falatoztak. Sétálgattam közöttük, körbejárva a helyet és figyeltem õket. Nem mentem oda egyik csoporthoz sem és nem álltam szóba velük. Olyanok voltak, mint az Úr Jézus kenyérszaporításakor letelepített emberek ( Lk 9:15). Békében táplálkoztak és pihentek...

Egy alkalommal végigjártam ezt a helyet, majd feljutottam a hegy felsõ részére, az erdõ széléhez. Beléptem a fenyvesek közé és hamarosan eljutottam egy sötét tisztásra. Olyan sötét volt az a tisztás, mintha gödörben lett volna vagy mintha alkonyat lett volna. Ezen a sötét tisztáson nagyon sok döglött bikát láttam. A bikák barnák voltak, hatalmas, izmos termettel és vastag szarvakkal. Egyhén oldalra dõlve, szorosan egymás mellett feküdtek behunyt szemekkel. Tudtam, hogy nem alusznak, hanem halottak. Végignéztem a rengeteg sok döglött bikát és elborzadtam. Sajnálattal néztem, hogy az a sok szép bika mind-mind halott. Nem volt rajtuk semmilyen sebhely vagy sérülés, és nem volt dögszaguk sem. Olyanok voltak, mintha csak elaludtak volna, de halottak voltak.

Azt hiszem, hogy az elõbbiek azok, akik Krisztusból táplálkoznak, akik Õhozzá mennek, hogy tálplálja Õket, hogy Nála megpihenjenek és felüdüljenek. Az utobbiak pedig a Básán bikái (Zsolt 22:13), akik habár odajönnek Somlyó hegyére, gonoszságukban, megátalkodottságukban és felfuvalkodottságukban elhagyták Krisztust a bálványokért és az idegen istenekért. Ezek Krisztus ellen támadnak, nem fogadják el Tõle az életet és megfeszítik Õt.

Az iskoláról és a titkos könytvárról

Gyakran jákáltam fel és le hatalmas iskolaépületekben, hol gyalog, hol liftel. Volt amikor az iskolaépület ismerõs volt, hasonló a régi gimnáziumunkhoz és volt, hogy csak hasonlított hozzá, de sokkal nagyobb és sokkal diszesebb volt. Jöttem-mentem a folyosókon, felfedeztem azoknak titkos járatait, újabb csarnokait. Végigcsodáltam a falakat, a csillárokat, a márványokat és az arannyozott, drága tokozatokat. Volt amikor egy orvosi rendelõbe mentem be ebben az iskolában és volt amikor ezen keresztül megint egy titkos könyvtárban találtam magamat. Ez a könyvtár csodálatos volt... Sokszor és sokféleképen találtam rá. Mindig tele volt régi és modern könyvekkel, amelyek gyakran 60-70 cm magasak és 10-15 cm vastagok voltak. Nyitogattam, rakosgattam ezeket a könyveket és csodálatos dolgokat láttam bennük.

Amikor bûnös életet éltem, akkor nem felfele indultam az iskola lépcsõin, hanem lefele az alagsorba, ahol minden sötét volt, nyirkos és büdös. Ilyenkor a könyvek elázottak, foltosak és penészesek voltak. Amikor megtértem és jó életet éltem, akkor megint felfele mentem a épületben és csodálatos csarnokokban járkáltam. A végén mindig kijöttem az iskolából valamelyik túlsó, ismerõs kijáratán és ahogy felmentem az iskola fele a városból, úgy jöttem visszafele a városba az iskolából.

Az embernek tanulnia és növekednie kell egész élete ideje alatt, amig beteljesedik. Az egész élete egy iskola és így valósul meg az a szállóige, hogy: "A jópap holtig tanul."

A szûk út és a titkos könyvtár

Egy akármilyen, két emeletes, kopottas, közepes méretû villában voltam és amint ott kutakodtam, egyszer csak rátaláltam egy titkos járatra. Egy lappancsszerû járaton mentem le, majd elõre kúsztam, majd felmásztam egy csatornában és így tovább. Aztán eljutottam egy olyan helyhez, ahol egy szûk, ablakszerû járaton, mindjárt felfele kellett bújni. Ez a hely annyira szûk volt, hogy azt éreztem megfuladok. A szûk kanyarban éreztem, hogy vagy eltörik a nyakam, vagy megfolylok, vagy úgy megszorulok, hogy ott halok meg. Tudtam, hogy ha elindulok, akkor nincs visszaút. Vagy átjutok rajta, vagy megrekedek és mefuladok. Valahogyan átpréseltem magam és tobábbkúsztam. Egyszer csak egy olyan járathoz érkeztem, amely egy tágas helyre vezetett. Amint azon bejutottam, egy nagy, díszes teremben találtam magamat. A terem fehér burkolatú volt, arany díszítéssel és ott sok, gyönyörû könyvespolc volt. A polcokon, mindenhol, ugyancsak fehér és arannyozott, bõrkötésű könyvek voltak. Körbejártam a könyvespolcokat és nagy örömmel nézegettem azt a rengeteg gyönyörû könyvet.

Késõbb, többször jártam ezen a helyen. Volt olyan, hogy egymás után négyszer-ötször is. Minden egyes alkalommal rettegtem attól a szakasztól, ahol az a szûk hely volt. Éreztem, hogy amint telik az idõ és nagyobb leszek, úgy az a szûk hely egyre inkább veszélyes lesz. A végén már alig volt lelki erõm nekiindulni a titkos járatnak.

Csakis a szûk út vezet az életre, a szûk úton lehet eljutni az igazi tudományra. A szûk út nem a világ útja, hanem az az út, amely lehetetlennek látszik az életben. Ellene kell mondani a világias lelkületnek, a vagyonnak, az érvényesülésnek, a karriernek, a bálványimádásnak... Ez a szûk út. Ez ma kevessen ismerik fel és még kevessebben mernek elindulni rajta...

Az asszonyról és a képesalbumról

Egy épületbe mentem be és ott felvezettek egy emeleti terembe. Az emeleti teremben, egy fehérabroszos, négyszemélyes asztalhoz ültettek. A bal oldalamon egy angyalszerü férfi ült. A jobb oldalamra egy szent asszony foglalt helyet. Az asszony olyan ötvenvalahány éves lehetett, szép arcú, napbarnított, de már parasztosan ráncos. A kezei, a sok munkától, igencsak kérgesek voltak. Fehér inget és lábszárközépig érõ fekete szoknyát viselt. A haja hátra volt kötve asszonyosan egy fejkendõvel. A meglepõ az volt, hogy a szent asszony hosszú fekete szoknyája hasított volt combközépig és amikor helyet foglalt az asztalnál, kivillant a szép alakú combja. Én megszégyeltem magam a pillantásom miatt, de ugyanakkor megéreztem az asszony anyai, megértõ magatartását is. Éreztem, hogy tudja, miként szoktam végigmustrálni a szép nõket, de nem ítél el tisztátalan pillantásaimért. Valamit beszélgettünk, de nem tudom, hogy mit. Majd az angyalszerü férfi magára hagyott a szent asszonnyal és mi ketten leültünk a terem padlójára valami képesalbumot nézni. Õ forgatta a nagy képesalbumot és püspökök arcképeit mutogatta nekem. Sok püspök képeslap méretû képét láttam. Arannyozott papi ruhában voltak, arannyozott püspöki süvegekkel a fejükön. Miután végignéztem az albumot, többé nem láttam az asszonyt és kijöttem az épületbõl ...

Az õrzõangyalunk kisér bennünket hivatásunkban és vannak választottak az Egyházban. Isten egésszen mélyen ismer bennünket, minden gyengeségünkkel, emberségünkkel és gyarlóságunkkal. Az mennyeiek úgy szeretnek bennünket, ahogy vagyunk, nem türelmetlenek irántunk, hanem türelmesen várják, hogy megszentüljünk...

A kristály folyó

Egy dombra mentem fel a sötét éjszakában. A domb szokatlanul meredek volt és a bal felemen, egy kék, belülrõl világító, kristályfolyó folyt le a dombról. Néztem a kék, kristályszerû, belülrõl világító vizet és tisztán leláttam az aljáig. A folyó alján, gyönyörû, kék, gömbölyû kavicsokat pillantottam meg. Amint jobban megnéztem a kavicsokat, tisztán láttam, hogy azok nagyon értékes drágakövek. Ahogy nézegettem ezeket a drágaköveket, arra gondoltam, hogy ha már itt vagyok, szedhetnék magamnak néhány marokkal. Azonnal fejest ugrottam a világító folyóba és leúsztam egésszen az aljáig. Ott összeszedtem egy marék követ, de amikor megnéztem azokat a tenyeremben, láttam, hogy csak kék színû, törött és csíszolatlan mészkõdarabok. Csalódottam bámultam a kövekre... Nem jött, hogy higgyek a szememnek... Hogyan lehetséges ez? Hiszen kintrõl olyan szépek voltak?... Csalódottam dobtam vissza a köveket.

A krisztályfolyó a Szentlélek vizét, a drágakövek a testvéreket szemlélteti. Amíg az ember távolról látja a testvéreket, addig azok díszesek, mint a drágakövek a kegyelem vizében, de amikor közelebbrõl megismeri õket minden gyarlóságaikkal, akkor látja, hogy olyanok, mint a törött és csiszolatlan mészkövek. A testvéreket nem így kellene szemléljük, hanem Isten szemével... Isten nem azt nézi, ami most vagyunk, hanem azt a drágakövet, amivé megálmodott bennünket.

A menyegzõrõl

Egy nagy ajtó elõtt álltam. Amikor a kilincset kerestem, az ajtó egyszerre csak kinyílott, és egy fehérreverendás püspökszerû, idõs és roppant tekintélyes ember jött velem szembe. Komoly-szigorúan rámpillantott, majd elment mellettem. A megnyilt ajtón keresztül beléptem. Odabent egy tányérnyi tálat találtam, tele valami hófehér, sûrû folyadékkal. Olyan volt, mint valami fehér diszperzit festék. Letettem a tálat és megmostam az arcomat abban a fehér valamiben. Akkor arra gondoltam, hogy az a fehérreverendás elment, hogy megeskesse a barátját. Hiszen õ a võlegény barátja. Ekkor ráeszméltem, hogy sietnem kell, nehogy lekéssem az esküvõt. A templom kicsi volt, akár a csíksomlyói Salvator kápolna és egy szép kert mélyén állott. A délutáni nap kellemesen sütött be a lobok között. Csak egy keskeny, de otthonos ösvény vezetett a templomhoz. Odasiettem, de már megvolt az esküvõ és az ifjú pár éppen jött ki a templomból. Az ösvény két oldalán, fehércsipkés, lilaruhás, lila sipkás püspökök álltak sorfalat. A jobb oldalon, az utolsó, egy gyermektermetû, dundi, fekete hajú püspök volt. Odaálltam mellé és figyeltem, hogy jön-e az új pár. Egyszer csak odaértek hozzám. Ekkor arra gondoltam, hogy ha már itt vagyok, akkor nekem is kellene ünnepeljem, köszöntsem õket. Mivel sietve jöttem, és nem volt semmi virágféle a kezemben, így hát megfordultam és a mögöttem lévõ jázmibokorból téptem két maroknyi virágot. A virágokat fejestõl téptem le, ezért amikor a menyaszonyra szórtam, azok kopogva perregtek alá a ruháján. Erre fel, a menyasszony csodálkozva emelte rám a szemét. Annyira szép volt és meglepõ, hogy a võlegényt nem is nézhettem meg és máris elhaladtak elõttem.

Ez Krisztus és az Egyház házasságát szemlélteti ( Ef 5:32) és a násznépet, az üdvözültek sorait ( Mt 9:15).    

A csodálatos város, amelyet egy folyó szel ketté

Egy csodálatos városban voltam, amelyet egy folyó szelt ketté. A folyó innensõ oldala hétköznapi volt, de a tulsó oldala különös és csodálatos házakból állt, amelyek mintha nem e világból valók lettek volna. Ezen a csodálatos oldalon, a folyó melletti házak még egyszerübbek voltak, de amint felemeltem a szemeimet, láttam, hogy messze a távolban, ott ragyog a város dicsõsége. Sûrgetõ vágyat éreztem, hogy elinduljak a város túlsó felébe, ahol azokat a csodálatos házakat és azt a dicsõséget láttam. Ezek a házak olyan Gaudi-féle házak voltak, modernek, de mégis régiesek, tökéletes formákkal és idomokkal. A folyó partján egy rockzenekar zenélt, de odébb csend volt és az emberek békésen sétálgattak kettessével. Elindultam az utcákon a dicsõséges városrész felé, ahol azokat a csodálatos házakat láttam, de bekeveredtem valami zsákutcába és nem haladhattam tovább. Láttam távolról a város dicsõségét, de az akadályok nem engedtek odajutni.

A túlsó part Isten országa ( Lk 17:21). Elindulunk Isten országa felé, de az élet nehézségei gátolnak abban, hogy eljussunk Isten dicsõségének szemlélésére. Törekednünk kell, hogy körülményeinktõl függetlenül megnyerjük magunknak Isten országát...

A csodás palotákról

Ezt diákkoromban láttam vagy két alkalommal. Utána csak távolról láttam ezt a helyet és mindig vágyódtam utána. Egy városban voltam valami kiránduláson és valahogy egésszen egyedül, egy, a városon kívüli, emelkedõ helyre vetõdtem, ahol az út mentén csodálatos paloták voltak. Olyanok voltak, mint valami templomok, de mégis, mintha múzeumok vagy valami különös kiállítások lettek volna. Az épületek különféle felekezetü templomokhoz hasonlítottak, de nem lehetett meghatározni, hogy mik is valójában … Valami olyanok voltak, ami a templom, a múzeum és a mûvészi tárlat keveréke... Fel és le járkáltam bennük, az egyik ajtón be és a másikon ki. Egyik terem követte a másikat, és mindenhol, a falakon, csodálatos festmények, mûvészi alkotások voltak kiállítva. Mindegyiket megbámultam és a látvány csodálatos érzéssel töltött el. Ahogy az egyik épületbõl kijöttem, máris lépkedtem fel a másikba. Azt is végigjártam és ott is végigcsodáltam mindent. Amikor mindegyiket végignéztem, akkor feljebb mentem a hegyre... Mindehol, csodálatos, templomszerû paloták voltak. Amikor azokon felül értem, egy magas fehér fal jelent meg elõttem. Azon nem találtam semmilyen kapút vagy ajtót. Mentem a fal mentén és próbáltam megpillantani az épitményt az õ teljességében. Elértem az egyik sarkához. A fehér fal, egy nagy, szögletes, nem volt túl magas építmény volt, amelybe nem lehetett se bemenni, se belátni. Figyeltem a falat, amely mögül síri csend sugárzott ki rám... Olyan különös csend és béke áradt ki a falak mögül, hogy megrendültem. Éreztem, hogy ez egy iegn magasztos hely, ahová nem léphetek be.

Késõbb is, mindig visszakívánkoztam erre a helyre, ezekhez a palotákhoz és festményekhez… Volt, hogy megint ott teremtem közöttük és volt hogy a hegyen találtam magam, egy hatalmas és csodálatos épület-komplexumnál. Késõbb, távolról láttam a hegyet és a palotákat, messze a világi városon kívül és vágyódva gondoltam arra, hogy elindulok újra megnézni azokat, de mindig azt érzem, hogy nagyon messze van az a hely, és ki tudja, hogy napestig meg tudom-e járni az útat. Így, az akadályok miatt, nem indulok el...

Ezek a csodás épületek, paloták és festmények, a szentek és azok tanításai, elmélkedései, meg homilíái. Azokat végigszemlélni csodálatos dolog, de ugyanakkor nehéz is eljutni oda. Végül, el kell jussak a nyugalom helyére, ahol az örök szombat van ( Zsid 4:7).

A házakról és a városokról

Ugyancsak elemi iskolás koromban, amikor még nem voltunk beköltözve a városba, egyszer csak házak között megyek az úton és azokat nézegetem. Elõször, a város felé vezetõ úton, a szomszéd falú házait nézegettem, majd a város házait és késõbb már más városok házait is. Ezek a házak egyre nagyobbak és egyre csodálatosabbak lettek. Egyre inkább olyan helyeken jártam, amelyeket nem ismertem. Hol a város felé mentem, hol hazafelé jöttem a falunk felé. Hol falusi házakat láttam, hol városi, nagy épületeket. Néha, olyan óriási, csodálatos épületeket láttam, amelyeket le sem lehet írni. Volt, hogy redszeresen, egy igen nagy város, igen hosszú sugárútját láttam, amelyen olyan megalitikus épitmények voltak, amilyenek sehol sincsenek a világon. Ezek az épületek nagyon csendesek, hallgatagok és titokzatosak voltak. Amikor egy ilyen épületet szemléltem, az betöltötte egész lelkemet és szememet, úgy hogy egyebet nem is láthattam. Csak egy ablakot, teraszt vagy egy sarokdiszt, órákig lehetett volna szemlélni. Embereket vagy más lelket soha nem láttam, hanem mindig egyedül sétáltam az épületek között. Volt, hogy évekeig nem láttam a házakat, aztán megint visszatértek. A városok és a házak szemlélése, látszólag összefüggtek a tanulmányi, lelki fejlõdési korszakaimmal. Egy alkalommal, egy különös, kihalt, megalitikus várost láttam, mint amilyenek Egyiptomban vannak… Elõttem hevert a hatalmas  épitmény egyik óriási kõkockája, amely olyan embermagasságú volt. Fel akartam mászni rá, hogy onnan továbbmásszak az épületre és átkutassam, de nem volt elég erõ a karomban, hogy felhúzzam magam... Be kellett lássam, hogy túl gyenge vagyok hozzá…

Ezek a házak bizonyára lelkek... Mindegyik ház, a mérete és az ékessége szerint, egy-egy lélek mérete és ékessége... A nagy épületek, nagy szentek, akiknek tudománya, szentsége és erényessége olyan, mint az épületek mérete és ékessége. A kicsiny épületek a hétköznapi emberek, akiknek még épülésre és ékesítésre van szükségük…

A repülésrõl

Azzal kezdõdött, hogy II. vagy III. osztályos koromban, amikor azt játszodtuk a barátaimmal, hogy ki tud hosszabbat ugrani, egyszer csak egyedül vagyok az udvarunkon és próbálgatom a hosszúugrást. Amint ezt próbálgattam, egyre elõrébb és fennebb emeltem a lábamat, hogy minél késõbb érje meg a földet. Ekkor azt vettem észre, hogy a fenekem nem éri meg a földet és meglepõen hosszat repülök elõre. Egy idõ után már 10-15 méter hosszat is "ugrottam", alig fél méterre a föld felszíne felett.

Aztán egyszer csak ülõ helyzetben, mintha egy hátasszéken ülnék, körberepültem az udvart. Mindenfele kanyargóztam és oda irányítottam a repülésemet ahová akartam. Nemsokára felelemkedtem a földrõl és a magasba repültem. Olyan magasra emelkedtem, mintha sárkányrepülõvel repültem volna. Az egyik ilyen repülésem emlékezetes maradt, mert egy bizonyos hegyrõl repültem hazafelé, amely dél-keletre volt a falunktól. Gyönyörûen selymes, különösen zöld és magas, szélben lengedezõ fûvek fölött repültem hazafelé. A hegy tájolása és a távolság, egyértelmûen a Somlyó hegyére útal. Az az érdekes, hogy 10 éves koromban, még azt sem tudtam, hogy létezik Csíksomlyó. A repülés alatt a következõ érzések voltak bennem: habár akartam, kívántam repülni, soha nem a saját erõmbõl repültem; habár a repülés csodálatos volt, egy bizonyos magasság után mindig félni kezdtem; ahogy jeletkezett a félelem és a hitem meginogott, úgy kezdtem veszíteni a magasságot; soha nem voltam képes, a magam erejébõl, visszanyerni a félelem miatt elveszített magasságot. Ezeket a megasságvesztéseket Péter apostol sülyedéséhez hasonlítanám, amikor sülyedni kezdett a hullámokban (Mt 14:30). Ez a kishitüség... Egy idõben sokat levitáltam... Egyet gondoltam és felemelkedtem 5-6 m, vagy akár 10-15 méter magasba is. Lebegtem, lebegtem, majd visszaereszkedtem a földre. Volt, hogy könnyen emelkedtem fel és volt, hogy hamar visszaestem. Volt, hogy csodálatos helyeken, kertekben repültem és volt, hogy ámuldozó emberek fölött.

A repülés a hit kegyelmét jelképezi. A felemelkedés mindig a Szentlélek szele által van (Jn 3:8), a sülyedés pedig a kishitüség miatt (Mt 14:31). A repülés nem a mi erõfeszítésünk, tudásunk által van, hanem a kegyelem által. A kegyelemmel közre kell mûködni úgy, hogy elfodadjuk a hit kegyelmét és elútasítunk minden kishitüséget.