A szakállas zsidó férfiarc fénykép

Valahol Brazilíában, egy idõsebb, jól szituált hölgy, elment a plébánosához és ezt mondta neki:
- Plébános úr, nekem van anyagi lehetõségem. Mire van szüksége az egyházközségnek?
- Hát - válaszolta a plébános - az egyházközségnek nincs egy méltó monstranciája. Az ötvös munka bizony komoly és költséges dolog.
- Jó - mondta a hölgy - akkor menjünk el az ötvöshöz.
El is mentek az ötvöshöz és megrendelték a monstranciát.
Eltelt néhány hónap és az ötvös kivitelezte a szentségtartót. A hölgy kifizette a munkát és elvitte azt a plébánosnak. Eltelt vagy két hét és a hölgy visszajött a plébánoshoz:
- Plébános úr - kérte a hölgy - idõs vagyok és szeretném, hogy legyen errõl a szentségtartóról egy képem a szobámban.
- Jó - egyezett bele a plébános. - Hozzon egy fényképészt.
Megjön a hölgy a fotográfussal, a plébános kihelyezi a szentségtartót - amelyben már benne van az Oltáriszentség - egy megfelelõ helyre, és lefényképezik. Amikor a fotográfus elõhívta a képet, akkor azon nem a szentségtartó volt, hanem egy szakállas zsidó férfiarc. Erre, ismét lefényképezték a szentségtartót és amikor ismét elõhívták a képet, csak a szakállas zsidó férfiarc volt a képen. Ez a csoda arra hívta fel a figyelmüket, hogy nem a szentségtartó a fontos, hanem az, Aki benne van.

A misztérium

A misztérium - Márton Áron fogalmazásában

A misztérium titok: mert nem az a titok, ami messze van és ismeretlen, hanem ami közel van, de megfoghatatlan. Tudomásul kell venni, de a mivoltát, a lényegét, nem tudjuk fogalmakkal kifelyezni.

A szeretethadjárat ABC-je

2010-02-09

Szerzője: Stefan Wyszyński bíboros



1.

Tisztelj mindenkit – Krisztus jelen van

felebarátaidban. Légy megértő másokkal – ők a te

testvéreid!



2.

Mindenkiről jót feltételezz, ne pedig gonoszat!

Még a legrosszabb körülmények között is találj az

életedben valami jót!



3.

Mindig jót mondj másokról – ne pletykálkodj és ne

rágalmazz! Tedd jóvá a szavaiddal okozott kárt! Ne

kelts viszálykodást mások között!



4.

Beszélj mindenkivel a szeretet nyelvén! Ne emeld föl

a hangod! Ne káromkodj! Ne bosszants másokat!

Ne fakassz könnyeket! Nyugtass meg másokat és

légy jószívű!



5.

Bocsáss meg embertársadnak! Ne legyél haragtartó!

Mindig te nyújts békejobbot elsőként!



6.

Mindig felebarátod javát tartsd szem előtt! Tégy jót

másokkal, viselkedj velük úgy, ahogyan szeretnéd,

hogy ők veled bánjanak! Sose arra gondolj, hogy

mások mivel tartoznak neked, hanem, hogy te mivel

tartozol nekik!



7.

Légy együttérző mások szenvedései láttán!

Siess mindig a segítségükre jó szóval, tanáccsal,

kedvességgel!



8.

Dolgozz lelkiismeretesen – mások a te munkád

gyümölcsét élvezik, ugyanúgy, ahogy te is élvezed

mások munkájának a gyümölcsét.



9.

Tevékenyen vegyél részt közösséged életében! Légy

nyitott a szegények és betegek szenvedéseinek

orvoslására! Oszd meg velük anyagi és lelki javaidat!

Próbáld észrevenni mások miben szenvednek hiányt!



10.

Imádkozz mindenkiért, még ellenségeidért is!

A püspökkenyér

Negyedik osztályos koromban indultam el az életben, amikor beköltöztünk a városba. Addig egy tökéletes menyországban éltem, a kis falunkban. Abban az idõben, valamikor elsõs koromban, volt egy visszatérõ álmom. Csak akkor láttam ezt az álmot, úgy kb. háromszor.

Volt a patakon túl egy kis utcácska, a mellékpatak mentén, amely a vízimalom mellett halad fel. Ez a kis utcácska, egy szakaszon, õvénnnyé szûkült és az a hely nagyon titokzatos volt számomra. Balról a kis patakocska csodrogált a füzfák alatt, jobbra meg a hallgatag, kékre meszelt, tapasztott falú, zsindelyfedeles székelyházak sorakoztak. Egy-egy szûk kis kamraablak kukucskált kifele és minden ház mellett egy-egy megfeketedett, faragott kis székelykapú sztrázsált. Az udvarokra nem lehetett belátni és a házban élõk is ritkán nyitottak kaput. Itt mind idõs emberek éltek. A fiatalabbak már kinnebb, a fõút mellé építkeztek.

Álmomban, többször ide jártam, valamelyik házba. Beléptem a kis székelykapun, mintha nagyanyám udvarára léptem volna be, majd szétnéztem az udvaron. Ott nem láttam senkit, így aztán bementem a házba. A házban egyszerû, szegényes, székely berendezés volt. Egy barna, fiokos faasztal, négy faszékkel, meg egy karos ládával a fal mellett. A padló súrolt volt, de nem friss, egy-két szõttes szõnyegcsíkkal leterítve. Valami kredenc is volt ott, meg egy dunyhás, magasra vetett ágy. Az asztalon egyszerü szõttes abrosz volt és azon egy tányér. A tányérra négy-öt szelet frissen sült püspökkenyér volt kirakva. Határozottan éreztem, hogy azt nagyanyám tette ki számomra. Direkt várt engem azzal a kaláccsal és mintha valahová elrejtõzött volna, hogy meglesse, lám örvendek-e a süteményének. Én rögtön odamentem az asztalhoz és megettem a kalácsot. Közben azon tûnõdtem, hogy vajon hol lehet nagyanyám. Mintha mindvégig éreztem volna a közelségét. Olyan érzésem volt, mintha a hátam mögött állt volna, vagy mintha az üveges ajtón keresztül lesett volna engem. Talán a lelke figyelt engem valahonnan.

Az érdekes az volt, hogy akkor még nem is ismertem a nagyanyámat. Édesanyámat nem kedvelte a házassága miatt és késõbb is, csak azért látogatta meg, hogy édesanyám lemondjon az örökségérõl a bátyja érdekében, hogy az õ nevére lehessen íratni a szülõi házat.

Az álmot mai napig nem tudtam elfelejteni, ami azt sejteti, hogy az álom a Szentlélektõl volt. Az a mondanivalója számomra, hogy már akkor adta kegyelmét nekem az Úr, püspökkenyér formájában. Meglehet, hogy ez a kegyelem, anyai ágon, a nagyanyám imájára jött, mert a családunkban anyám hite szentelte meg a családot (1Kor 7:14).

Ima: Hála neked Uram nagy kegyelmedért! Add nekem ma is ezt a püspökkenyeret, hogy mindvégig kitarthassak hitemben. Ámen.

Az ezüsttálca

Valamikor 1998 táján munkaösszejövetelre kellett mennem a fõmérnökkel. Abban az idõben évente rendeztek egy-egy nagyobb összejövetelt, amely minimum három napig tartott. Ekkor az összejövetelt Szovátán rendezték meg, az egyik háromcsillagos szállódában. Kétágyas, összkonfortos szobát kaptunk és berendezkedtünk. Délután a szobában beszélgettünk. Kiderült, hogy a fõmérnök szovátai származású és el kell mennie meglátogatni a rokonságát. Szó-szót váltott és én egyszer csak spontánul rávágtam valamire azt az evangéliumi idézetet, hogy : … ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! (Mt 5:29). Amilyen spontánul mondtam ezt én, õ pont olyan spontánul kérdezte: Honnan veszed ezt marhaságot! Mivel ismertem õt és tudtam, hogy még Isten létérõl sincs teljesen meggyõzõdve, elkezdtem magyarázni neki az evangéliumot. Amint beszélgettünk a hit dolgairól, valahogyan eljutottunk a szentgyónáshoz. Hogy mire jó az?... Ekkor tanuságot tettem neki arról, hogy nekem milyen megkönnyebbülést és megnyugvást adott az, hogy a szentgyónásban leraktam terheimet, bûneimet és milyen szabadulást tapasztaltam meg. Erre õ elgondolkodott, nem mondott nekem ellen, csak annyit mondott: Ha neked ez segít, akkor csináljad...

Azokban az években gyakran jártam terepre Székelykeresztúrra és volt, hogy két napig tartózkodtam ott. Ilyenkor ott háltam és délután, ha nem volt dolgom, a városban sétáltam. Gyakran betértem a katolikus templomba. A templom elõterét egy lelakatolt vasrács zárta el. Ebben az elõtérben félhomály volt. Amint ott imádkoztam, jobbra fordultam és egy nagy méretû Jézus arccal találtam magam szembe. Az a szentkép mára már nagyon elterjedt. Egy fiatal arcú Jézus, nagyon élethû és rendkívül sugárzó. Amikor megláttam az arcot a félhomályban, megrettentem. Annyira élethû és közeli volt, hogy rendesen mellbevágott.

Visszatérve szovátai estere, amiután megvolt a munkaösszejövetel, egy diszvacsorán vettünk részt, majd úgy éjfél fele nyugovóra tértünk. Éjjel egy rendkívüli álmom volt: egy ezüsttálcát láttam felülrõl, majd szép lassan ráereszkedtem az ezüstálcára és fölötte lebegtem. Körbejártam és olyan volt, mint egy szép, téli, ezüstös táj. A gyönyörü ezüsttó partján fenyõfák álltak és egy csinos ezüstös kunyhó. Amint szemlétlem az ezüstálcán lévõ tóparti tájat és a házikót, egyszerre csak az ezüsttó tükre átváltozott és megjelent benne az Úr Jézus arca, pontosan úgy, ahogyan a székelykeresztúri templomban láttam. Amint a tó fölött lebegtem az arcom egésszen közel volt a tóhoz, így az Úr Jézus arca egésszen közel volt az én arcomhoz. Ettõl álmomban annyira megijedtem, hogy torkomszakadtából felkiáltottam. Rögtön felébredtem, de szerencsére a valóságban nem ordítottam el magam.

Reggel felkeltünk és még egy utolsó termékbemutatóra mentünk. Itt mindenki kapott valami kis figyelmességet az egyik cégtõl. Az ajándékok között a legfeltûnőbb egy Vald Ţepest ábrázoló sötétkék zománcozott fémtálca volt, amelyen azt írta körkörösen, hogy: DRACULA (ördög). Ez is megdöbbentett és eszembe jutott, hogy lám az ördög nem alszik. Hazafelé jövet megálltam Korondon és az elsõ butikosnál elcseréltem a draculás tálcát egy kerámiára, hogy ne vigyem haza azt a rettenetes tálcát.

Az álmot nem tudtam elfelejteni és évek múlva, egy kisközösségi beszélgetés alkalmával, megosztottam élményemet. Mondtam, hogy sajnos nem tudom mit jelent. Erre megszólalt az egyik testvér: Mit nem értesz! Hát felkínáltad neki tálcán az Úr Jézus Krisztust és rajta áll, hogy elfogadja-e vagy sem. Ekkor én elámultam azon a bölcsességen, amelyet a Szentlélek ad különbözõ testvéreken keresztül. Valóban: a mi feladatunk felkínálni az embereknek az Úr Jézus Krisztust, de rajtuk áll, hogy elfogadják-e a Megváltót vagy sem. Mi nem erõszakolhatjuk Jézust Krisztust senkire.

Ima: Hála és dicsõség neked Uram, hogy nem kell erõlködnünk. Te felhasználod gyenge szavainkat és aki efogadja azokat, annak életet adsz. Ámen.

Tervem van veled

A mi családunk vándor életet élt. Édesanyám tanítónõ volt és édesapám kõbánya technikus. Nagyon sokszor költöztek mindaddig, amíg 45 éves korukra saját lakásuk lett. Amikor én óvodás és elemi iskolás voltam, akkor az iskola szolgálati lakásában laktunk. Mivel édesanyám volt az igazgatónõ és az óvoda a lakásunk tõszomszédságában volt, ezért nekem korlátlan hozzáférésem volt az óvoda játékaihoz.

Volt az óvodában két nagy láda építõkocka. A régebbi, a nagyobb, zöldre festett ládában, eredeti volt, rengeteg szép formával. Volt benne sok-sok színes kocka, tégla, boltív, kúpp, stb. A újabb láda festetlen volt, helyileg utánagyártott. Azok a kockák már nem voltak olyan szépek és változatosak, de pótolni az építményt azok is jók voltak. Ez a két láda, az építõkockákkal, az óvoda kincse volt és vakációk alatt gyakran áthoztuk a lakásunkba, hogy a hosszú téli estéken tornyos várakat építsünk.

Egy éjszaka rettenetes álmom volt. Azt álmodtam, hogy járkálok a lakásunkban, kimegyek a folyosóra, bemegyek a kamrába, majd a kamrán keresztül lemegyek a csigalépcsõn a cigánytégla falú boltíves pincénkbe. Mintha csak almáért mentem volna le. Amikor leértem, a polcok közötti üres téren ott látom az újabbik játékkockás dobozt. Mit keres itt ez a doboz? Odamegyel és leveszem a doboz fedelét, s hát a dobozban édesapám fejét látom. Persze én elszörnyedtem, felébredtem és féltem, de az álmomat nem osztottam meg senkivel.

Az évek teltek, de ezt az álmot sohasem tudtam elfeledni. Nem tudtam, hogy mi lehet a mondanivalója, de annyit sejtettem, hogy az ilyen álmok, amelyek nem mennek ki a fejembõl, azok Istentõl valók. Valami mondanivalója van, amit egyszer mejd megértek…

Kb. 30 évvel késõbb, amikor már megismertem az Urat és elkezdtem szolgálni neki, egyszer csak a mindennapi dolgaim után bementem a mosdóba és amikor a WC-n gondolkoztam, azt hallom a szívemben: “Tervem van veled!” Határozottam éreztem, hogy ez nem az én gondolatom, sõt nem is függ össze semmivel, amire akkor vagy aznap gondoltam. Ez a Szentlélek szava volt.

Késõbb, amikor megint eszembe jutott ez az álom, egy másik álom kapcsán rájöttem, hogy ahoz, hogy megértsem az álom mondanivalóját, meg kell figyelnem az álom ábrázolásait, szimbolisztikáját, hasonlatait és aszociációit.

Az álom értelme számomra a következõ:

- Az építõdoboz kockái és az azokból épített templomok, várak, Isten élõ kövekbõl épített házát jelképezik:

(1 Pét 2:4) Akihez járultatok, az élő kőhöz, amelyet - bár az emberek elvetettek - Isten kiválasztott és megbecsült, 5és magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által.

- A régi kockás doboz az Ószövetséget, míg az új kockás doboz az Újszövetséget jelképezi.

- Az álomban édesapám a mennyei Atyát jeleníti meg. Az, hogy a feje volt a dobozban, azt jelenti, hogy a mennyei Atya az Õ gondolataira akarja terelni figyelmemet.

- A láda az Atya fejével azért volt a pincében, mert a pince az alacsonyabbrendü evilági életet jelképezi, míg a felsõ színt, édesapám lakása, a mennyei Atya otthonát.

Tehát a kép mondanivalója, az, hogy a mennyei Atyának terve van a számomra, az Újszövetség szerint, ebben a világban, az Õ élõ kövekbõl épülõ házával kapcsolatosan. Vagyis tömören: Tervem van veled!

Ima: Drága mennyei Atyám! Köszönöm, hogy mielõtt meglettem, már imertél és mielõtt még tudtam volna rólad, már terved volt velem. Ámen.

A világiak evangelizációjának alapelvei (szerintem)

Tizenhárom év evangelizácós tapasztalat után úgy érzem, hogy jó lenne összegezni mindazon következtetéseket, meglátásokat, amelyek kikristályosodtak bennem a megélt problémák, kihívások és akadályok által.

Ezeket a következõ alapelvekben foglalnám össze:

1. Mi mindnyájan, világiak és klérus, ugyanannak az Egyháznak vagyunk a tagjai. Mindnyájunkat az Egyház szült önmagába befele a krisztusi életre, a keresztség szentsége által. Tehát kegyelembõl vétettünk fel az Egyházba és nem jog szerint. Ezért aztán az Egyházban mindenkinek csakis annyi joga van, amennyi Isten szeretete és irgalma által van és amennyit az Egyházi Törvénykönyv (CIC) megfogalmaz;

2. A világi krisztuskövetõ azért világi, mert a klérustól eltérõen a világban müködik különbözõ hivatásokban, hogy ezáltal hasznossá tegye magát a társadalomban és megkeresse magának és családjának a mindennapi kenyeret. A klérus, jog szerint, az Egyház szolgálatra eltartott tagja az Egyháznak. Tehát az evangelizáció mind a klérusnak, mind a világiaknak küldetése, de csakis a klérus jog szerint eltartott személy. A világi krisztuskövetõnek is küldetése az evangelizáció, de úgy, hogy megdolgozik az egzisztenciális szükségleteiért;

3. Az evangelizációhoz küldetésre van szükség. Nem lehet valaki apostol, azaz követ, ha nem küldték. A világi krisztuskövetõket az Egyház küldi az apostolkodásra és az evangelizációra, az APOSTOLICAM ACTUOSITATEM kezdetü dekretum, "A világi hívek apostolkodása" zsinati dokumentum által. Az Egyházat a püspökök képviselik, akik folytonosság által az apostolokra épülnek. Az apostolokat az Úr Jézus Krisztus küldte, az Úr Jézust pedig az Atya. Tehát a világiak evangelizációja Istentõl való küldetés;

4. Küldetésünk és identitásunk egy. Mivel bennünket a Katolikus Egyház küld az evangelizációra és az apostokodásra, és mivelhogy a Katolikus Egyházba lettünk bekeresztelve, ezért a katolikus keresztény identitásunkat nem rejthetjük véka alá, nem hanyagolhatjuk el. A küldetésünk minden teremtett ember felé szól, legyen az más felekezetü keresztény vagy pogány, de csakis katolikus krisztuskövetõ minõségünkben;

5. A világiak evangelizációja a keresztény hitélet küzdelmének élvonala, amikor a munkában, a társadalomban, a családban megéljük hitünket és életükkel, szavainkkal tanuságot teszünk Krisztusról. A világiak evangeliációjának sokféle formája lehet, egésszen az internetes evangelizációig vagy a szociális hálózatokon tett tanuságtételekig. A világiak evangeliációját a klérus elméletileg felülvigyázhatja, megkülönböztetheti, kormányozhatja, de gyakorlatilag erre nincs ereje. Ezért aztán a világiak evangelizációja, a világi hívek egyéni vagy közösségi felelõssége;

6. A világi krisztusi közösségek szervezõdhetnek és gyûjthetnek anyagiakat a müködésük fenntartásához, de nem az egyházi hozzájárulás rovására. Az egyházi hozzájárulást nem helyetesítheti a közösségi hozzájárulás, mert ha ez a végletekig menne, akkor megfosztanánk a klérust az anyagi támogatástól, ami ellenkezik az egyház ötödik parancsolatával: Az Egyházat anyagi hozzájárulásoddal is támogasd!;

7. A világiak krisztusi közössége nem müködhet úgy mintha egyház lenne és azoknak vezetõi nem gyakorolhatnak olyan tekintélyt a közösség tagjai felett, mintha elõljárók lennének. A közösség vezetõi csakis a közösséget és annak szabályzatát érintõ dolgokban gyakorolhatnak tekintélyt.

A fenti elvek nyomán a következõ konkrét tévedések látom:

1. Gyakran látom, hogy világi hívek, akik az evangelizációban mûködnek, nem akarnak dolgozni, hanem teljes vagy részleges eltartást ígényelnek. Van aki egy evangelizációra létrehozott alapítvány által kap pénzt a megélhetéshez, van akinek a krisztusi közösségeben összegyûjtött pénzbõl fizetnek egy bizonyos összeget és van aki önállóan szervez gyûjtést önmaga számára, banki kontszámokra. Ha az elsõ kettõ még valahogyan megjárja, a harmadik sehogyan sem állja meg a helyét. Mi lenne, ha egyetlen világi sem akarna dolgozni, és ha mindenki a többiek adakozásából akarna megélni, házat venni, családot alapítani? Szent Pál azt tanítja, hogy az apostolok, a püspökök és a presbiterek az oltárból meg az evangéliumból éljenek meg, de a világiak ne nyughatatlankodjanak, hanem egyék a maguk kenyerét. Sõt, szigorúan ki is jelenti, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyen.

(2 Tessz 7-12) Hiszen tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek, senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére. Nem mintha nem lett volna rá jogunk, hanem mert példát akartunk nektek adni, hogy kövessétek. Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Most mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket. Az ilyeneknek megparancsoljuk, figyelmeztetjük őket Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békésen dolgozva a maguk kenyerét egyék.

(1 Kor 9 11-18) Ha lelki javakat vetettünk köztetek, nagy dolog az, hogy majd anyagi javaitokat aratjuk? Ha mások rendelkezhetnek veletek, nekünk nincs több jogunk hozzá? De nem élünk jogunkkal, hanem elviselünk mindent, csak hogy gátat ne vessünk Krisztus evangéliumának. Nem tudjátok, hogy akik a templomban szolgálnak, a templomból is élnek, s akik az oltárnál szolgálnak, az oltárról részesednek? Éppen így rendelte az Úr is, hogy az evangélium hirdetői az evangéliumból éljenek. Én azonban mindebből semmit sem élveztem. De nem azért írom, hogy ezután így legyen, hiszen jobb meghalnom, semhogy valaki lerontsa jóhíremet. Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot. Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. Mi tehát a jutalmam? Az, hogy mint az evangélium hirdetője, ingyen nyújtsam az evangéliumot, s ne éljek az evangéliumban gyökerező jogommal.

2. Néhány éve szembesültünk a világi krisztusi közösségekben a "tized" fogalmával. A tized fogalma mögött persze ott áll az az igény, hogy a krisztusi közösségnek legyen szervezett formája, anyagi háttere és ott állnak a szolgálatokkal leterhelt közösségi vezetõk egzisztenciális problemái. Na persze, a tized fogalmát nem maguktól találták ki, hanem nyugatról, bizonyos szabadkeresztény vagy felekezetközi közösségektõl importálták. A tized szentírási megalapozása azonban nem állja meg a helyét. Ilyent nem tanít a Katolikus Egyház, de a protestáns részegyházak lelkipásztorai is cáfolják. Az Áron papságának és a levitáknak megszabott ószövetségi tized, az újszövetséggel és a krisztusi papsággal együtt megszûnt. Az ószövetség és a jeruzsálemi templom szolgálata  a múlté. Helyét átvette az újszövetség, a krisztusi papság, a szívbõl jövõ adakozás, amelynek ókeresztényi ideálja a teljes vagyonközösség volt. Mivel ma már nem valósítható meg a keresztények vagyonközössége, ezért az a helyes, ha az Egyház útmutatását követjük. Esszerint kötelesek vagyunk az évi jövedelmünk 1%-át vagy egy havi jövedelmünk 10% befizetni évenként az egyházközségünk támogatására. Ezen felül még támogathatunk világi krisztusi közösségeket is lehetõségeink szerint. Az az elgondolás, hogy a közösségi tagok tízedet fizetek a jövedelmükbõl a világi krisztusi közösségnek, de nem fizetek egyházi hozzájárulást az egyházközségnek, errõsen elszakad a józanságtól és szektás jellegü.

(Zsid. 7:1-9) Ez a Melkizedek - Sálem királya és a fölséges Isten papja - eléje ment a királyok legyőzése után hazatérő Ábrahámnak, és megáldotta. Ábrahám tizedet adott neki mindenből. A neve azt jelenti, hogy az igazságosság királya. Azonkívül Sálem királya volt, vagyis a békesség királya. Nem ismerjük apját, anyját, családfáját, sem napjainak kezdetét vagy életének végét. Így az Isten Fiához hasonlítva marad pap mindörökké. Gondoljátok meg, milyen nagy ember az, akinek ősatyánk, Ábrahám tizedet adott a zsákmány javából. Lévi fiainak, mivel papi tisztet viselnek, szintén megvan a törvényes joguk rá, hogy a néptől, vagyis testvéreiktől, akik Ábrahám leszármazottai, tizedet szedjenek. Ő viszont, aki nem az ő nemzetségükből származott, Ábrahámtól kapta a tizedet, és megáldotta azt, akinek az ígéret szólt. Kétségtelen azonban, hogy a magasabb rangú áldja meg az alacsonyabb rangút. Itt halandó emberek szednek tizedet, ott meg az, akiről tanúsítják, hogy él. Sőt Ábrahámra való tekintettel mondhatjuk, hogy Lévi is, aki tizedet szed, szintén fizetett tizedet, hiszen jelen volt őse ágyékában, amikor Melkizedek találkozott vele.

Az ároni papság és a leviták, Ábrahámban, tízedet fizettek Melkizedeknek, aki Krisztust, a Fõpapot jeleníti meg. Mi pedig mindnyájan részesülünk a krisztusi papságban, királyságban és prófétaságban. Tehát nem vagyunk alávetve az ároni papság és a lévita tízedének.

(1Pét 2:9) Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.

A mi adakozásunk maximuma az ókeresztényi példa lehet:

(ApCsel 4:34-35) Nem akadt köztük szűkölködő, mert akinek földje vagy háza volt, eladta, és az érte kapott pénzt elhozta, és az apostolok lába elé tette. Mindenkinek adtak belőle, a szükséghez mérten.

3. A harmadik téves magatartás megint anyagi jellegü, éspedig az anyagi javak szerzése a hívek istenfélelmét kihasználva. Vannak akik nyíltan vagy burkoltan céloznak arra, hogy ha adakozol akkor Isten megáld, amiben implicit az is benne van, hogy ha nem adakozol kellõ mértékben, akkor Isten megvonhatja áldását. Nyitsd ki nagyra a pénztárcádat, adakozz nekem bõven, vásárolj tõlem sok kegytárgyat, lelki könyvet, mert ha nem, akkor ejnye-bejnye... Szent Pál szigorúan elítéli az ilyeneket és úgy rendelkezik, hogy aki az istenfélelembõl üzletet csinál, attól tartsuk távol magunkat.

(Róm 16:18)- Az ilyenek nem Krisztus Urunknak szolgálnak, hanem a hasuknak, és szép szavakkal meg hízelgéssel megtévesztik a gyanútlanok szívét.
(Júdás 1:16) Ezek, akik zúgolódnak, siránkoznak a sorsuk miatt; szenvedélyeiktől vezettetve élnek, nagyképű szavakkal dobálóznak, és hajbókolnak az embereknek, csak hogy hasznot húzzanak.
(1Pét 5:2) Legeltessétek az Istennek rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként, az Isten (szándéka) szerint ne haszonlesésből, hanem buzgóságból.
(2Kor 2:17) Mi nem tartozunk azok közé, akik Isten tanításával nyerészkednek, hanem őszintén, mintegy az Istenből beszélünk, az Isten színe előtt Krisztusban.
(1 Tim 6:5) ... a megbomlott elméjű, az igazságtól megfosztott, az istenfélelmet nyerészkedésnek tekintő emberek torzsalkodása.

4. A következõ téves magatartás, a más felekezetü keresztényekkel való összevegyülés az evangelizációban, az katolikus keresztény identitásnak feladása árán. Ez az összevegyülés lehet egy "ökumenikusnak" nevezett rendezvény alatt, egy "felekezetközinek" nevezett szervezet ernyõje alatt, vagy egy szabadkeresztény rendezvény alatt. Azok, akik belemennek az ilyenbe, elhagyják pontosan azt, ami a katolikus keresztény hit lényege, mert az zavarja a protestánsokat és a szabadkeresztényeket. Valójában, hitünk és evangelizációs küldetésünk legfontosabb tételeirõl mondanak le: a szentségekrõl, kiváltképpen az Oltáriszentségrõl, a Szûzanyáról és az Katolikus Egyház egyetemességérõl. Jézus Krisztust hirdetik, de a Katolikus Egyház nélkül. Ezzel elvágják küldetésük gyökerét, mert hát a küldetésünk, amint fennebb kimutattam, az Egyháztól van.
Az az evangelizáció, amelyben Krisztusról lehet beszélni, de a Katolikus Egyházról, a szentségekrõl és a Szûzanyáról nem, az nem igazi evangelizáció. Az ilyen evangelizációnak egyik alattomos formája a felekezetközi keresztény könyvek terjesztése. Ezek által megtévesztõen tanítanak a krisztusi tanokra, miközben implicite, sunyin megtagadják az igaz katolikus hitet.

5. A következõ tévedés az evangelizációban, az a világi krisztusi közösség papfüggõsége. A szolgálati papság tekintélye nem kérdés, de ha egy pap a szerepkörét, vízióját és tekintélyét túlságosan kiterjeszti a világi krisztusi közösségre, akkor az életképtelenné válik. Ez lehet azért, mert a pap kezdeményezte egy lelkiségnek a meghonosodását plébániáján vagy lehet azért, mert a világi hívek nem elég önállóak, hogy el tudják vezetni a közösséget. A pap munkája és programja jellegzetes. Felelõssége és feladatköre nem engedi meg, hogy elkötelezõdjön egy lelkiség mellett. Amikor egy pap elkötelezõdik egy lelkiség mellett, akkor baj van a hivatástudatával. Gyakran, a lelkiségek mellett elkötelezõdött papok elveszítik papi hívatásukat, elbuknak és kilépnek. Az a krisztusi közösség, amelyet leural egy pap, nem tud kibontakozni és növekedni. Amikor aztán a pap elmegy, a közösség összeomlik. Ezért aztán, a világi krisztusi közösséget vezessék a hitben felnõtt hivatástudatú világi vezetõk, szolgáló tagok, míg a pap csak távolról figyeljen a közösségre, hogy finoman helyreigazítsa az elferdüléseket. A világi közösségvezetõk vezessék a közösséget saját lelkiségük víziója szerint, ne pedig más lelkiség vagy a pap által kezdeményezett lelkiség szerint.

6. Ugyancsak tévedés evangelizáció a lelkiségben és a szolgálatokban való megosztottság. Vannak olyanok, akik sokféle lelkiséghez tartoznak és sokféle közösségben vállalnak szolgálatot. Ez azt hozza magával, hogy a világi krisztuskövetõ valójában nem tud egyik lelkiséghez sem tartozni és sehol se tud teljes erõvel szolgálni. Az egyik lelkiség vízióit, problémáit átviszi a másikba, a másik lelkiség programja miatt pedig nem szolgálhat az elsõbe. Ez megtöri a krisztusi közösség egységét és szolgáló erejét. Sokan nem értik meg, hogy egy lelkiség mûködése nem rajtuk múlik és egy lelkiség teljes megélése elegendõ egy krisztuskövetõnek a jó Isten szemében. Sõt, vannak olyanok is, akik konfliktust látnak a napi szentmise és a krisztusi közösség programja között, mintha a krisztusi közösség közös imája nem ugyanannak a jó Istennek szólna és mintha egy hétköznapi szentmise kihagyása a közösségi alkalom róvására bûn lenne.

7. Az evangelizáció következõ nagy tévedése a karizmák körül, de leginkább a gyógyulások körül forog. Az Úr Jézus Krisztus, küldetése alatt, hírdette az evangéliumot, tanított, ördögöt ûzött és gyógyított. A mai evangelizáció gyakran csak a fizikai gyógyulásokról akar szólni. Isten országának örömhíre elhangzik ugyan, de aztán elkezdõdik a roham a fizikai gyógyulások után. Ha hiszel meggyógyulsz, ha nem gyógyultál meg, akkor nem hittél eléggé... Krisztus tanításáról, az igazságról, a szeretetrõl, a józanságról, a tévedésekrõl kevés szó esik... A tanítók nem beszélnek ezekrõl, vagy ha igen, akkor többet nem beszélhetnek, mert a közösségekben olyan tanítókat válogatnak maguknak, akik a fülük tetszése szerint beszélnek.

(2Tim 4:3) Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák.

Az ördög létezését és müködését elhiszik ugyan, de nem józan hittel, hanem beteges izgalommal és babonasággal. Az igazi evangelizáció az lenne, hogy ha helyesen hirdetnék Krisztus tanítását. Hirdetni kellene Isten igazságát és imádkozni kellene az emberek megtéréséért és lelki gyógyulásáért. Ugyanakkor nem maradnának el a testi gyógyulások sem. Szigorúan rá kellene mutatni a tévhitekre és a téves magatartásokra. A beteges lelkületet és magatartást ki kellene szûrni, le kellene állítani. A lelki találkozókra nagyon sok sérült, zagyva, beteges lelkületü ember megy el. Az ilyeneket szeretetben, de szigorúan helyükre téve kellene szolgálni...

Még sokminden lenne, ami az evangelizációval vagy a krisztusi közösséggel kapcsolatos, de talán nem is lehetne azokat mind felsorolni...

Befejezõ ima: Uram, add, hogy helyesen szolgáljunk szõlõsödben, hogy amikor eljõsz jutalmaddal, akkor magadénak ismerj el bennünket. Ámen.