Egyszer azt álmodtam, hogy atyám egy lovashintót vezet és én a lovashintó tetején állok, a csomagok terén. A hintó nagyon imbolygott és én féltem, hogy leesek. A legnagyobb meglepetésemre, a kocsit a mi templomunkba vezette be, egyenesen neki a fõoltárnak. Az oltár meg a környéke teljesen csupasz volt. Hiányoztak a szõnyegek, a terítõk, az abroszok és a kézimunkák. Minden le volt csupaszítva. Csak a sárgásbarna deszkákat láttam. Az oltárképen meg ott volt a megfeszített Úr Jézus.
Sokáig nem foglalkoztam ezzel a képpel, egésszen addig, amig meg nem tapasztaltam életemben a meghalást. Ekkor már jobban odafigyeltem a Nagypéntekre. Nagypénteken megfigyeltem az oltárfosztás ceremóniáját és mélyen megérintett. Minden egyes tárgy eltávolítása fájdalmat okozott. A legfájóbb az volt, amikor az oltárabroszt feldúlták és szinte kegyetlen hanyagsággal összedobálták, összegyûrték az oltár közepére. Ekkor mélyen megértettem az Úr Jézus szavait: (Zsolt 22:19) Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek. A kifosztott, lemeztelenített Jézus készen áll a megfeszítésre. Azt gondolom, hogy ez a momentum el fog jönni valamilyen módon ránk is, akik részesülünk az Úr Jézus útjából. Kérdés az, hogy fel leszünk-e készülve rá?
A kifosztott Krisztust több formában élhetjük meg:
1. A vigasztalásoktól és a kegyelmektõl való megfosztás: A megtérésem után több kegyelmi idõszakort éltem meg, amelyeket éreztem és felfogtam. Tudtam, hogy, most egy korszak lezárúl és egy másik következik. Egyszer egy olyan képet kaptam, hogy a szívemben egy gyönyörû virág szirmai becsukódnak és ugyanakkor más szirmok nyílnak ki. Ezek is gyönyörûek voltak, de ezeknek a közepében, a porzói helyén, egy fekete kereszt volt. Aztán, azt kaptam, hogy atyám visszatér hozzám és elveszi egy ékszeremet, amit már örökbe adott nekem. Volt aztán olyan, hogy az az üzlet, amelyben mindig gyönyörködve jártam körbe, szemlélve a kirakott portékákat, már üres volt, mint amikor elköztöznek. Ez a kifosztottság érzését vetítette elõre, a vigasztalás és a kegyelem eltûnését. Mintha a mennyei Atya magunkra hagyna... Nekünk is jön, hogy felkiáltsunk: Eli! Eli! Lama sabaktáni?…
2. A társaktól, testvérektõl és a barátoktól való megfosztás: Isten útjai kifürkészhetetlenek. Vezeti az ember szívét és odahajlítja a nehéz igazságok felé. Az ember szemeit rettenetes dolgokra tereli és szívét megtölti ürömmel. Odanyújtja a keserû kelyhet, amelyet teljesen ki kell üríteni (Mt 20:22). Amikor az ember elmondja társának, hogy mit lát, mit gondol, mit érez, mit él meg, akkor az elborzad, elfordul tõle és elhagyja. Az embert félreérti a legjobb barátja, a családja. Teljesen egydül marad… Ez olyan, mint amikor az Úr Jézus azt mondja a zsidóknak, hogy az Õ testét és vérét kell enniük. A hallgatóság zöme azt mondta: Kemény beszéd. Ki hallgathatja? Így van az is aki betekintett a szenvedésbe és arról beszél: Kemény beszéd. Ki hallgathatja? És az ember magára marad. Ekkor jön, hogy felkiáltson az ember, mint Jeremiás próféta: Rászedtél Uram és én hagytam, hogy rászedj...(Jer 20:7);
3. Az emberarcú egyháztól való megfosztás: Az megtért ember, az Úrral való találkozás után, a templom után, elkezd vágyódni a közösségbe, a plébánia bensõ életébe. Azt gondolja, hogy keretein, falain belül valami mennyei dolgot talál és nagyot csalódik... Odabent nem talál egyebet, mint egy lecsupaszított, mezítelen, rideg oltárt... Nagy fájdalommal jön rá arra, hogy az, ami után vágyott, csak egy ábránd volt… A valóság teljesen más…
4. Krisztus misztikus testétõl való megfosztás: Az Egyháznak megvan a maga élete, amelyrõl azt mondják, hogy valami misztikus módon követi az Úr Jézus földi életét. Az Egyháznak is megvolt a születése, a gyerekkora, az ifjúkora, a dicsõséges kora és most mintha eljutott volna a keresztrefeszítésnek és sírbatevésének korszakába. A misztikus Krisztus meghalt a kereszten és a sírban nyugszik. Az Egyház bizonyos értelemben Jézus sírjában fekszik és várja a feltámadást. Vannak itt-ott reménytkeltõ dolgok, de alapjában véve az aposztázia tragikusan seper végig a világon... Az erdõ lehullatta leveleit, elmúlt az õsz és itt a dermesztõ fagy. Megfagytak a szívek. A formák még megvannak, de a lényeg legtöbbször hiányzik. A lelki épületek kihaltak, szürkék lettek, mert az emberek elfordultak a jelen lévõ, élõ Jézustól és egy olyan vallásosság felé fordultak, amely csak az eltávózott Jézus emlékét õrzi. Az emberek már félnek is odafordulni az élõ Jézushoz. Mit is monjanak Neki? És ez a sírban fekvõ, halott Egyház képe lélekpróbáló…
Ezekben a kifosztottságokban, amikor nem találod a kegyelmet, amikor nincs vigasz, nincs barát, nincs igazi testvér, nincs látható, élõ Egyház, az ember meg kell, hogy térjen. Talán ez a második megtérés, amelyben megtanulja az ember, hogy ne keressen támaszt, ne keressen vigaszt, barátot, testvért, hanem csakis a Megfeszítettre tekintsen és belé kapaszkodjon. Ott van az Egyház is, a testvérek is, az eltüntnek vélt élet is, de most már másképpen: lecsupaszítva, mezítelenül és dísztelenül. Nekünk pedig meg kell tanulnunk szeretni ezeket kifosztottan, ábrándok nélkül és hûséggel szolgálni az Urat.
