Amint 2016 szeptemberében a régi leveleimet rendezgettem, olvasgattam, ezekre a sorokra találtam egy 1987, március 18-án írt levelemben:
" De mivel az álmokról volt szó, mondjam el: képzeld, azt álmodtam, hogy terhes vagy, már szûlés elõtt és míg fekszel mellettem, elfolyik a magzatvized. Érdekes nem?..."
Erre az álomra vagy ezekre a sorokra egyáltalán nem emlékeztem. Csak úgy véletlenül találtam rá, amikor nosztagiázva olvasgattam a régi leveleimet...
A valóság, ami megtörtént:
1993 szeptember 26-án, vasárnap délelõtt, kb. fél tizenegy körül ébredtünk. Gyönyörû, napsütéses vasárnap délelõtt volt. Még lustálkodtunk az ágyban egy ideig. A feleségem már a nyolcadik hónapban volt az elsõ gyermekünkkel, akire hét évet kellett várnunk, mert nem akart lenni. Nevetgéltünk valamin és egyszer csak a feleségem meglepõdve nézzett rám. Mi ez? Nézi, s hát elfolyt a magzatvize... Azt mondta, hogy egy pukkanást hallott-érzett, mint amikor elpattan egy lufi, s máris elöntötte a víz.
Az egészben az a fura, hogy egyáltalán nem emlékszem erre az álomra, de a levél bizonyítja, hogy megálmodtam mi fog történni velünk évek múlva. És hány évet aggódtunk, hogy nem lehet gyerekünk, pedig az Úr megmutatta álomban, hogy lesz, de elfelejtettem, elfelejtettük ezt az álmot.
Ebbõl az a tanulság számomra, hogy Isten gondviselõ szeretete ott van velünk, akár hiszünk, akár nem, akár tudomásul vesszük, akár nem. Ez Isten hatamas szeretetének bizonyítéka. Õ elõbb szeret minket, minthogy mi szerethettük volna.
(1 Jn 4:19) Mi azért szeretünk, mert õ elõbb szeretett minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése