Krisztus katonái

Aki érte a kommunizmust Romániában, annak nem kell magyarázni milyen volt május elseje vagy agusztus huszonharmadika. Ez a két nap nagyjából egyforma volt minden évben, és arról szólt, hogy az összes gyárat és iskolát kivezényelték felvonulni.  Akik nem érték ezeket az időket, nem tudják mit jelent az, hogy “felvonulni”. Képzeljük el, hogy reggel, úgy nyolc óra tájt, gyülekezni kellett minden gyárnak, iskolának, sportegyesületnek, termelő egységnek, szekciónak, mühelynek, osztálynak, stb. egy bizonyos helyen, utcaszakaszon, amelyet a pártelvtársak előre kijelöltek. A dolgozók zászlókkal, címeres, feliratos táblákkal, Ceausescu képekkel, míg a diákok “pionír” (úttörő) ruhában, fehér ingben, piros nyakkendőkkel sokarkoztak.

Ilyenkor annyi volt a nép a városban, mint mostanság a csíksomlyói búcsú alkalmával. Alig lehetett mozogni az utcákon. De amúgy se szabadott elmenni a csoportunktól, osztályunktól. Ilyenkor mindig szomjasok voltunk, és a legrosszabb az volt, ha valakire rájött a “nagy dolga”. Akkor aztán futtunk, hogy bekérenzünk valahová “vécére”...

Ezekben a felvonulásokban az volt a pláne, hogy rengeteget kellett állni és várni egy helyben, amíg aztán valamikor dél felé sorra kerültünk mi is, hogy felvonuljunk a “tribün” előtt. Addig csak álldigáltunk felsorakozva, sóhajtozva és nem tudtunk semmit, nem láttunk semmit. Nem nagyon szabadott beszélgetni se, mert a tanárok akkor megszidtak. Elõlről ritkán jutott hátrafele valamiféle hír. Így hát csak egyet dolgot tudtunk: várni kell és remélhetőleg délután egy óra felé megszabadulunk.

Amikor aztán szóltak, hogy sorra kerültünk, kihúztuk magunkat, és a lehető legnagyobb rendben próbáltunk felvonulni. Amikor a tribün előtt vonultunk, arra kellett fordítanunk mindnyájan egyszerre a fejünket. Ekkor, néhány pillanatra, megláthattuk a három emeletes, vörösvászonos tribünt. Ott diszelgett rajta a címer, a sarló és a kalapács, az elvtársak képei, meg a Ceausescu-t és a pártot éltető feliratok. Egy rövid ideig láthattuk a nagy elvtársakat, nagy tisztisapkás, vállcsillagos ezredeseket, meg a helyi, kiváltságos elvtársakat, akiknek nevét mindenki kivülről fújta. Aztán, ahogy elvonultunk a tribün előtt, a következő utcában már szét is széledtünk. Eleget nyújtozódtunk, bámészkodtunk visszafelé, de a magas felnőttek miatt, nem sokat láthattunk.

Felnőtt koromban, egy idő után, visszatérő álmom lett, hogy ilyen felvonulásos napokat álmodjak. Volt, hogy csak a tömeget láttam az utcákon. Volt, hogy jöttem-mentem a tömeg  között. De volt, hogy láttam a főhelyeket, a fő-fő hatalmasságokkal. Ezek mind olyan tiszti ruhába voltak, mint a legrangosabb tábornokok. Nagyok voltak, tekintélyesek, hatalmas tiszti sapkákkal, nagy csillagokkal a vállaikon, és a mellük telis-tele volt mindenféle kitüntetésekkel. Nagy komolysággal, tekintéllyel és méltósággal álltak ott a főhelyen, és tudni lehetett, hogy valaki nagyon fontos személyre várnak, aki sokkal, de sokkal nagyobb náluknál…

Később aztán magamat si katonaruhában kezdtem álmodni. Voltam már katona, de ismét katona lettem, bent egy kaszárnyában. Sötétben és félhomályban, mezőkön járkáltam más katonákkal, és láttam a náci hadsereghez hasonló ellenséges katonákat. Majd volt, hogy egyfajta polgárháború közepén találtam magamat. Majd később embereket menekítettem autókkal, ahogyan a zsidókat menekítették a második világháborúban a németek elől. Volt, hogy teherautókra, dubákba tuszkoltam embereket, akiket megmentettem az ellenség elől. Emlékszem még arra is, hogy az utolsó autóról lepottyant egy kis csonka-bonka emberke. Az autó már elindult, ő meg próbált visszakapaszkodni. Én megragadtam az emberkét, visszagyömöszöltem a dubába és rácsuktam az ajtót.

Mit jelentsen ez? Számomra azt jelenti ez az álom, hogy a tömeg Isten népe, az Egyház. A fő-fő helyen lévõk, azok Isten angyalai és szentjei. Akire ők várnak a néppel együtt, az az Emberfia, az Úr Jézus Krisztus, a mi Megváltónk és Királyunk. Isten népe ki van téve az ellenség támadásának. Az ellenség célja pedig az, hogy meggátolja, hogy az emberek eljussanak az üdvösségre. Mi, akiknek hitünk van, és akarjuk szolgálni Krisztust, akarjuk építeni Isten országát, Krisztus katonái vagyunk. A feladatunk az, hogy lelkeket mentsünk, kicsit és nagyot, daliást vagy csonka-bonkát egyaránt... A lelkek várnak ránk, hogy megmentsük őket és sok ember szabadulása rajtunk is múlik…

(1Kor 15:24-26)  Azután következik a vég, amikor is (Krisztus) átadja az Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített. Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti. Utolsó ellenségként a halál semmisül meg, hiszen „mindent lába alá vetett”.

Ima: Uram Jézus, hála és dicsőség Neked, hogy mi is katonáid lehetünk, és részt vehetünk üdvöségszerző  küzdelmedben. Ámen.