Ilyenkor annyi volt a nép a városban, mint mostanság a
csíksomlyói búcsúkor. Alig lehetett mozogni az utcákon. De amúgy se szabadott
elmenni a csoportunktól, osztályunktól. Ilyenkor mindig szomjasok voltunk és a
legrosszabb az volt ha valakire rájött a “nagy dolga”. Akkor aztán futtunk,
hogy bekérenzünk valahová “vécére”.
Ezekben a felvonulásokban az volt a pláne, hogy rengeteget
kellett állni és várni egy helyben, míg aztán valamikor dél fele sorra
kerültünk mi is, hogy felvonuljunk a “tribün” elõtt. Addig csak álldigáltunk
felsorakozva és sóhajtozva és nem tudtunk semmit, nem láttunk semmit. Nem
nagyon szabadott beszélgetni se, mert a tanárok akkor megszidtak. Elõlrõl is
ritkán jutott hátrafele valamiféle hír. Így hát csak egyet dolgot tudtunk:
várni kell és remélhetõleg délután egy óra fele szabadulunk…
Amikor aztán szóltak, hogy sorra kerültünk, kihúztuk
magunkat és a lehetõ legnagyobb rendben próbáltunk felvonulni. Amikor a tribün
elõtt vonultunk el, arra kellett fordítanunk mindnyájan egyszerre a fejünket.
Ekkor, néhány pillanatra, megláthattuk a három emeletes, vörösvászonos tribünt.
Ott diszelgett rajta a címer, a sarló s a kalapács, az elvtársak képei, meg a
Ceausescu-t és a pártot éltetõ felíratok. Egy rövid ideig láthattuk a nagy
elvtársakat, nagy tisztisapkás, vállcsillagos ezredeseket meg a helyi
kiváltságos elvtársakat, akiknek nevét mindenki kivülrõl fújta. Aztán, ahogy
elvonultunk a tribün elõtt, a következõ utcában már szét is széledtünk. Eleget
nyújtozódtunk, bámészkodtunk visszafele, de a magas felnõttek miatt, nem sokat
láthattunk.
Felnõtt koromban, egy idõ után, visszatérõ álmom lett, hogy
ilyen felvonulásos napokat álmodjak. Volt, hogy csak a tömeget láttam az
utcákon. Volt, hogy jöttem-mentem a tömeg
között. De volt, hogy láttam a fõ helyeket, a fõ-fõ hatalmasságokkal.
Ezek mind olyan tiszti ruhába voltak, mint a legrangosabb tábornokok. Nagyok voltak, tekintélyesek, hatalmas tiszti
sapkákkal, nagy csillagokkal a vállaikon és a mellük telis-tele volt mindenféle
kitüntetésekkel. Nagy komolysággal, tekintéllyel és méltósággal álltak ott a fõhelyen
és tudni lehetett, hogy valaki nagyon fontos személyre várnak, aki sokkal, de
sokkal nagyobb náluknál…
Késõbb aztán magamat si katonaruhában kezdtem álmodni.
Voltam katona, de ismét katona voltam, bent a kaszárnyában. Sötétben és
félhomályban, mezõkön jártam más katonákkal és láttam a náci hadsereghez
hasonló ellenséges katonákat. Majd volt, hogy egyfajta polgárháború közepén
találtam magamat. Majd késõbb embereket menekítettem autókkal, ahogyan a
zsidókat menekítették a második világháborúban a németek elõl. Volt, hogy
teherautókra, dubákba tuszkoltam embereket, akiket mentettem az ellenség elõl.
Emlékszem még arra is, hogy az utolsó autóról lepottyant egy kis csonka-bonka emberke.
Az autó már elindult, õ meg próbált visszakapaszkodni. Én megragadtam az
emberkét, visszagyömöszöltem a dubába és rácsuktam az ajtót.
Mit jelentsen ez? Számomra azt jelenti ez az álom, hogy a
tömeg Isten népe, az Egyház. A fõ-fõ helyen lévõk, azok Isten angyalai és
szentjei. Akire õk várnak, az néppel együtt, az az Emberfia, Jézus Krisztus, a
mi Megváltónk és Királyunk. Isten népe ki van téve az ellenség támadásának. Az
ellenség célja pedig meggátolni, hogy az emberek eljussanak az üdvösségre. Mi,
akiknek van hitünk és akarjuk szolgálni Krisztust, akarjuk építeni Isten
országát, Krisztus katonái vagyunk. A feladatunk az, hogy lelkeket mentsünk,
kicsit és nagyot, daliást vagy csonka-bonkát... A lelkek várnak ránk, hogy megmentsük
õket és sok ember szabadulása rajtunk múlik…
(1 Kor 15:24-26) Azután
következik a vég, amikor is (Krisztus) átadja az Istennek, az Atyának az
uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített. Addig
kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti. Utolsó
ellenségként a halál semmisül meg, hiszen „mindent lába alá vetett”.
Ima: Uram Jézus, hála
és dicséret Neked, hogy mi is katonáid lehetünk és részt vehetünk üdvöségszerzõ
küzdelmedben. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése