A világiak evangelizációjának alapelvei (szerintem)

Tizenhárom év evangelizácós tapasztalat után úgy érzem, hogy jó lenne összegezni mindazon következtetéseket, meglátásokat, amelyek kikristályosodtak bennem a megélt problémák, kihívások és akadályok által.

Ezeket a következõ alapelvekben foglalnám össze:

1. Mi mindnyájan, világiak és klérus, ugyanannak az Egyháznak vagyunk a tagjai. Mindnyájunkat az Egyház szült önmagába befele a krisztusi életre, a keresztség szentsége által. Tehát kegyelembõl vétettünk fel az Egyházba és nem jog szerint. Ezért aztán az Egyházban mindenkinek csakis annyi joga van, amennyi Isten szeretete és irgalma által van és amennyit az Egyházi Törvénykönyv (CIC) megfogalmaz;

2. A világi krisztuskövetõ azért világi, mert a klérustól eltérõen a világban müködik különbözõ hivatásokban, hogy ezáltal hasznossá tegye magát a társadalomban és megkeresse magának és családjának a mindennapi kenyeret. A klérus, jog szerint, az Egyház szolgálatra eltartott tagja az Egyháznak. Tehát az evangelizáció mind a klérusnak, mind a világiaknak küldetése, de csakis a klérus jog szerint eltartott személy. A világi krisztuskövetõnek is küldetése az evangelizáció, de úgy, hogy megdolgozik az egzisztenciális szükségleteiért;

3. Az evangelizációhoz küldetésre van szükség. Nem lehet valaki apostol, azaz követ, ha nem küldték. A világi krisztuskövetõket az Egyház küldi az apostolkodásra és az evangelizációra, az APOSTOLICAM ACTUOSITATEM kezdetü dekretum, "A világi hívek apostolkodása" zsinati dokumentum által. Az Egyházat a püspökök képviselik, akik folytonosság által az apostolokra épülnek. Az apostolokat az Úr Jézus Krisztus küldte, az Úr Jézust pedig az Atya. Tehát a világiak evangelizációja Istentõl való küldetés;

4. Küldetésünk és identitásunk egy. Mivel bennünket a Katolikus Egyház küld az evangelizációra és az apostokodásra, és mivelhogy a Katolikus Egyházba lettünk bekeresztelve, ezért a katolikus keresztény identitásunkat nem rejthetjük véka alá, nem hanyagolhatjuk el. A küldetésünk minden teremtett ember felé szól, legyen az más felekezetü keresztény vagy pogány, de csakis katolikus krisztuskövetõ minõségünkben;

5. A világiak evangelizációja a keresztény hitélet küzdelmének élvonala, amikor a munkában, a társadalomban, a családban megéljük hitünket és életükkel, szavainkkal tanuságot teszünk Krisztusról. A világiak evangeliációjának sokféle formája lehet, egésszen az internetes evangelizációig vagy a szociális hálózatokon tett tanuságtételekig. A világiak evangeliációját a klérus elméletileg felülvigyázhatja, megkülönböztetheti, kormányozhatja, de gyakorlatilag erre nincs ereje. Ezért aztán a világiak evangelizációja, a világi hívek egyéni vagy közösségi felelõssége;

6. A világi krisztusi közösségek szervezõdhetnek és gyûjthetnek anyagiakat a müködésük fenntartásához, de nem az egyházi hozzájárulás rovására. Az egyházi hozzájárulást nem helyetesítheti a közösségi hozzájárulás, mert ha ez a végletekig menne, akkor megfosztanánk a klérust az anyagi támogatástól, ami ellenkezik az egyház ötödik parancsolatával: Az Egyházat anyagi hozzájárulásoddal is támogasd!;

7. A világiak krisztusi közössége nem müködhet úgy mintha egyház lenne és azoknak vezetõi nem gyakorolhatnak olyan tekintélyt a közösség tagjai felett, mintha elõljárók lennének. A közösség vezetõi csakis a közösséget és annak szabályzatát érintõ dolgokban gyakorolhatnak tekintélyt.

A fenti elvek nyomán a következõ konkrét tévedések látom:

1. Gyakran látom, hogy világi hívek, akik az evangelizációban mûködnek, nem akarnak dolgozni, hanem teljes vagy részleges eltartást ígényelnek. Van aki egy evangelizációra létrehozott alapítvány által kap pénzt a megélhetéshez, van akinek a krisztusi közösségeben összegyûjtött pénzbõl fizetnek egy bizonyos összeget és van aki önállóan szervez gyûjtést önmaga számára, banki kontszámokra. Ha az elsõ kettõ még valahogyan megjárja, a harmadik sehogyan sem állja meg a helyét. Mi lenne, ha egyetlen világi sem akarna dolgozni, és ha mindenki a többiek adakozásából akarna megélni, házat venni, családot alapítani? Szent Pál azt tanítja, hogy az apostolok, a püspökök és a presbiterek az oltárból meg az evangéliumból éljenek meg, de a világiak ne nyughatatlankodjanak, hanem egyék a maguk kenyerét. Sõt, szigorúan ki is jelenti, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyen.

(2 Tessz 7-12) Hiszen tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek, senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére. Nem mintha nem lett volna rá jogunk, hanem mert példát akartunk nektek adni, hogy kövessétek. Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Most mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket. Az ilyeneknek megparancsoljuk, figyelmeztetjük őket Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békésen dolgozva a maguk kenyerét egyék.

(1 Kor 9 11-18) Ha lelki javakat vetettünk köztetek, nagy dolog az, hogy majd anyagi javaitokat aratjuk? Ha mások rendelkezhetnek veletek, nekünk nincs több jogunk hozzá? De nem élünk jogunkkal, hanem elviselünk mindent, csak hogy gátat ne vessünk Krisztus evangéliumának. Nem tudjátok, hogy akik a templomban szolgálnak, a templomból is élnek, s akik az oltárnál szolgálnak, az oltárról részesednek? Éppen így rendelte az Úr is, hogy az evangélium hirdetői az evangéliumból éljenek. Én azonban mindebből semmit sem élveztem. De nem azért írom, hogy ezután így legyen, hiszen jobb meghalnom, semhogy valaki lerontsa jóhíremet. Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot. Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. Mi tehát a jutalmam? Az, hogy mint az evangélium hirdetője, ingyen nyújtsam az evangéliumot, s ne éljek az evangéliumban gyökerező jogommal.

2. Néhány éve szembesültünk a világi krisztusi közösségekben a "tized" fogalmával. A tized fogalma mögött persze ott áll az az igény, hogy a krisztusi közösségnek legyen szervezett formája, anyagi háttere és ott állnak a szolgálatokkal leterhelt közösségi vezetõk egzisztenciális problemái. Na persze, a tized fogalmát nem maguktól találták ki, hanem nyugatról, bizonyos szabadkeresztény vagy felekezetközi közösségektõl importálták. A tized szentírási megalapozása azonban nem állja meg a helyét. Ilyent nem tanít a Katolikus Egyház, de a protestáns részegyházak lelkipásztorai is cáfolják. Az Áron papságának és a levitáknak megszabott ószövetségi tized, az újszövetséggel és a krisztusi papsággal együtt megszûnt. Az ószövetség és a jeruzsálemi templom szolgálata  a múlté. Helyét átvette az újszövetség, a krisztusi papság, a szívbõl jövõ adakozás, amelynek ókeresztényi ideálja a teljes vagyonközösség volt. Mivel ma már nem valósítható meg a keresztények vagyonközössége, ezért az a helyes, ha az Egyház útmutatását követjük. Esszerint kötelesek vagyunk az évi jövedelmünk 1%-át vagy egy havi jövedelmünk 10% befizetni évenként az egyházközségünk támogatására. Ezen felül még támogathatunk világi krisztusi közösségeket is lehetõségeink szerint. Az az elgondolás, hogy a közösségi tagok tízedet fizetek a jövedelmükbõl a világi krisztusi közösségnek, de nem fizetek egyházi hozzájárulást az egyházközségnek, errõsen elszakad a józanságtól és szektás jellegü.

(Zsid. 7:1-9) Ez a Melkizedek - Sálem királya és a fölséges Isten papja - eléje ment a királyok legyőzése után hazatérő Ábrahámnak, és megáldotta. Ábrahám tizedet adott neki mindenből. A neve azt jelenti, hogy az igazságosság királya. Azonkívül Sálem királya volt, vagyis a békesség királya. Nem ismerjük apját, anyját, családfáját, sem napjainak kezdetét vagy életének végét. Így az Isten Fiához hasonlítva marad pap mindörökké. Gondoljátok meg, milyen nagy ember az, akinek ősatyánk, Ábrahám tizedet adott a zsákmány javából. Lévi fiainak, mivel papi tisztet viselnek, szintén megvan a törvényes joguk rá, hogy a néptől, vagyis testvéreiktől, akik Ábrahám leszármazottai, tizedet szedjenek. Ő viszont, aki nem az ő nemzetségükből származott, Ábrahámtól kapta a tizedet, és megáldotta azt, akinek az ígéret szólt. Kétségtelen azonban, hogy a magasabb rangú áldja meg az alacsonyabb rangút. Itt halandó emberek szednek tizedet, ott meg az, akiről tanúsítják, hogy él. Sőt Ábrahámra való tekintettel mondhatjuk, hogy Lévi is, aki tizedet szed, szintén fizetett tizedet, hiszen jelen volt őse ágyékában, amikor Melkizedek találkozott vele.

Az ároni papság és a leviták, Ábrahámban, tízedet fizettek Melkizedeknek, aki Krisztust, a Fõpapot jeleníti meg. Mi pedig mindnyájan részesülünk a krisztusi papságban, királyságban és prófétaságban. Tehát nem vagyunk alávetve az ároni papság és a lévita tízedének.

(1Pét 2:9) Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.

A mi adakozásunk maximuma az ókeresztényi példa lehet:

(ApCsel 4:34-35) Nem akadt köztük szűkölködő, mert akinek földje vagy háza volt, eladta, és az érte kapott pénzt elhozta, és az apostolok lába elé tette. Mindenkinek adtak belőle, a szükséghez mérten.

3. A harmadik téves magatartás megint anyagi jellegü, éspedig az anyagi javak szerzése a hívek istenfélelmét kihasználva. Vannak akik nyíltan vagy burkoltan céloznak arra, hogy ha adakozol akkor Isten megáld, amiben implicit az is benne van, hogy ha nem adakozol kellõ mértékben, akkor Isten megvonhatja áldását. Nyitsd ki nagyra a pénztárcádat, adakozz nekem bõven, vásárolj tõlem sok kegytárgyat, lelki könyvet, mert ha nem, akkor ejnye-bejnye... Szent Pál szigorúan elítéli az ilyeneket és úgy rendelkezik, hogy aki az istenfélelembõl üzletet csinál, attól tartsuk távol magunkat.

(Róm 16:18)- Az ilyenek nem Krisztus Urunknak szolgálnak, hanem a hasuknak, és szép szavakkal meg hízelgéssel megtévesztik a gyanútlanok szívét.
(Júdás 1:16) Ezek, akik zúgolódnak, siránkoznak a sorsuk miatt; szenvedélyeiktől vezettetve élnek, nagyképű szavakkal dobálóznak, és hajbókolnak az embereknek, csak hogy hasznot húzzanak.
(1Pét 5:2) Legeltessétek az Istennek rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként, az Isten (szándéka) szerint ne haszonlesésből, hanem buzgóságból.
(2Kor 2:17) Mi nem tartozunk azok közé, akik Isten tanításával nyerészkednek, hanem őszintén, mintegy az Istenből beszélünk, az Isten színe előtt Krisztusban.
(1 Tim 6:5) ... a megbomlott elméjű, az igazságtól megfosztott, az istenfélelmet nyerészkedésnek tekintő emberek torzsalkodása.

4. A következõ téves magatartás, a más felekezetü keresztényekkel való összevegyülés az evangelizációban, az katolikus keresztény identitásnak feladása árán. Ez az összevegyülés lehet egy "ökumenikusnak" nevezett rendezvény alatt, egy "felekezetközinek" nevezett szervezet ernyõje alatt, vagy egy szabadkeresztény rendezvény alatt. Azok, akik belemennek az ilyenbe, elhagyják pontosan azt, ami a katolikus keresztény hit lényege, mert az zavarja a protestánsokat és a szabadkeresztényeket. Valójában, hitünk és evangelizációs küldetésünk legfontosabb tételeirõl mondanak le: a szentségekrõl, kiváltképpen az Oltáriszentségrõl, a Szûzanyáról és az Katolikus Egyház egyetemességérõl. Jézus Krisztust hirdetik, de a Katolikus Egyház nélkül. Ezzel elvágják küldetésük gyökerét, mert hát a küldetésünk, amint fennebb kimutattam, az Egyháztól van.
Az az evangelizáció, amelyben Krisztusról lehet beszélni, de a Katolikus Egyházról, a szentségekrõl és a Szûzanyáról nem, az nem igazi evangelizáció. Az ilyen evangelizációnak egyik alattomos formája a felekezetközi keresztény könyvek terjesztése. Ezek által megtévesztõen tanítanak a krisztusi tanokra, miközben implicite, sunyin megtagadják az igaz katolikus hitet.

5. A következõ tévedés az evangelizációban, az a világi krisztusi közösség papfüggõsége. A szolgálati papság tekintélye nem kérdés, de ha egy pap a szerepkörét, vízióját és tekintélyét túlságosan kiterjeszti a világi krisztusi közösségre, akkor az életképtelenné válik. Ez lehet azért, mert a pap kezdeményezte egy lelkiségnek a meghonosodását plébániáján vagy lehet azért, mert a világi hívek nem elég önállóak, hogy el tudják vezetni a közösséget. A pap munkája és programja jellegzetes. Felelõssége és feladatköre nem engedi meg, hogy elkötelezõdjön egy lelkiség mellett. Amikor egy pap elkötelezõdik egy lelkiség mellett, akkor baj van a hivatástudatával. Gyakran, a lelkiségek mellett elkötelezõdött papok elveszítik papi hívatásukat, elbuknak és kilépnek. Az a krisztusi közösség, amelyet leural egy pap, nem tud kibontakozni és növekedni. Amikor aztán a pap elmegy, a közösség összeomlik. Ezért aztán, a világi krisztusi közösséget vezessék a hitben felnõtt hivatástudatú világi vezetõk, szolgáló tagok, míg a pap csak távolról figyeljen a közösségre, hogy finoman helyreigazítsa az elferdüléseket. A világi közösségvezetõk vezessék a közösséget saját lelkiségük víziója szerint, ne pedig más lelkiség vagy a pap által kezdeményezett lelkiség szerint.

6. Ugyancsak tévedés evangelizáció a lelkiségben és a szolgálatokban való megosztottság. Vannak olyanok, akik sokféle lelkiséghez tartoznak és sokféle közösségben vállalnak szolgálatot. Ez azt hozza magával, hogy a világi krisztuskövetõ valójában nem tud egyik lelkiséghez sem tartozni és sehol se tud teljes erõvel szolgálni. Az egyik lelkiség vízióit, problémáit átviszi a másikba, a másik lelkiség programja miatt pedig nem szolgálhat az elsõbe. Ez megtöri a krisztusi közösség egységét és szolgáló erejét. Sokan nem értik meg, hogy egy lelkiség mûködése nem rajtuk múlik és egy lelkiség teljes megélése elegendõ egy krisztuskövetõnek a jó Isten szemében. Sõt, vannak olyanok is, akik konfliktust látnak a napi szentmise és a krisztusi közösség programja között, mintha a krisztusi közösség közös imája nem ugyanannak a jó Istennek szólna és mintha egy hétköznapi szentmise kihagyása a közösségi alkalom róvására bûn lenne.

7. Az evangelizáció következõ nagy tévedése a karizmák körül, de leginkább a gyógyulások körül forog. Az Úr Jézus Krisztus, küldetése alatt, hírdette az evangéliumot, tanított, ördögöt ûzött és gyógyított. A mai evangelizáció gyakran csak a fizikai gyógyulásokról akar szólni. Isten országának örömhíre elhangzik ugyan, de aztán elkezdõdik a roham a fizikai gyógyulások után. Ha hiszel meggyógyulsz, ha nem gyógyultál meg, akkor nem hittél eléggé... Krisztus tanításáról, az igazságról, a szeretetrõl, a józanságról, a tévedésekrõl kevés szó esik... A tanítók nem beszélnek ezekrõl, vagy ha igen, akkor többet nem beszélhetnek, mert a közösségekben olyan tanítókat válogatnak maguknak, akik a fülük tetszése szerint beszélnek.

(2Tim 4:3) Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák.

Az ördög létezését és müködését elhiszik ugyan, de nem józan hittel, hanem beteges izgalommal és babonasággal. Az igazi evangelizáció az lenne, hogy ha helyesen hirdetnék Krisztus tanítását. Hirdetni kellene Isten igazságát és imádkozni kellene az emberek megtéréséért és lelki gyógyulásáért. Ugyanakkor nem maradnának el a testi gyógyulások sem. Szigorúan rá kellene mutatni a tévhitekre és a téves magatartásokra. A beteges lelkületet és magatartást ki kellene szûrni, le kellene állítani. A lelki találkozókra nagyon sok sérült, zagyva, beteges lelkületü ember megy el. Az ilyeneket szeretetben, de szigorúan helyükre téve kellene szolgálni...

Még sokminden lenne, ami az evangelizációval vagy a krisztusi közösséggel kapcsolatos, de talán nem is lehetne azokat mind felsorolni...

Befejezõ ima: Uram, add, hogy helyesen szolgáljunk szõlõsödben, hogy amikor eljõsz jutalmaddal, akkor magadénak ismerj el bennünket. Ámen.