A püspökkenyér

Negyedik osztályos koromban indultam el az életben, amikor beköltöztünk a városba. Addig egy tökéletes menyországban éltem, a kis falunkban. Abban az idõben, valamikor elsõs koromban, volt egy visszatérõ álmom. Csak akkor láttam ezt az álmot, úgy kb. háromszor.

Volt a patakon túl egy kis utcácska, a mellékpatak mentén, amely a vízimalom mellett halad fel. Ez a kis utcácska, egy szakaszon, õvénnnyé szûkült és az a hely nagyon titokzatos volt számomra. Balról a kis patakocska csodrogált a füzfák alatt, jobbra meg a hallgatag, kékre meszelt, tapasztott falú, zsindelyfedeles székelyházak sorakoztak. Egy-egy szûk kis kamraablak kukucskált kifele és minden ház mellett egy-egy megfeketedett, faragott kis székelykapú sztrázsált. Az udvarokra nem lehetett belátni és a házban élõk is ritkán nyitottak kaput. Itt mind idõs emberek éltek. A fiatalabbak már kinnebb, a fõút mellé építkeztek.

Álmomban, többször ide jártam, valamelyik házba. Beléptem a kis székelykapun, mintha nagyanyám udvarára léptem volna be, majd szétnéztem az udvaron. Ott nem láttam senkit, így aztán bementem a házba. A házban egyszerû, szegényes, székely berendezés volt. Egy barna, fiokos faasztal, négy faszékkel, meg egy karos ládával a fal mellett. A padló súrolt volt, de nem friss, egy-két szõttes szõnyegcsíkkal leterítve. Valami kredenc is volt ott, meg egy dunyhás, magasra vetett ágy. Az asztalon egyszerü szõttes abrosz volt és azon egy tányér. A tányérra négy-öt szelet frissen sült püspökkenyér volt kirakva. Határozottan éreztem, hogy azt nagyanyám tette ki számomra. Direkt várt engem azzal a kaláccsal és mintha valahová elrejtõzött volna, hogy meglesse, lám örvendek-e a süteményének. Én rögtön odamentem az asztalhoz és megettem a kalácsot. Közben azon tûnõdtem, hogy vajon hol lehet nagyanyám. Mintha mindvégig éreztem volna a közelségét. Olyan érzésem volt, mintha a hátam mögött állt volna, vagy mintha az üveges ajtón keresztül lesett volna engem. Talán a lelke figyelt engem valahonnan.

Az érdekes az volt, hogy akkor még nem is ismertem a nagyanyámat. Édesanyámat nem kedvelte a házassága miatt és késõbb is, csak azért látogatta meg, hogy édesanyám lemondjon az örökségérõl a bátyja érdekében, hogy az õ nevére lehessen íratni a szülõi házat.

Az álmot mai napig nem tudtam elfelejteni, ami azt sejteti, hogy az álom a Szentlélektõl volt. Az a mondanivalója számomra, hogy már akkor adta kegyelmét nekem az Úr, püspökkenyér formájában. Meglehet, hogy ez a kegyelem, anyai ágon, a nagyanyám imájára jött, mert a családunkban anyám hite szentelte meg a családot (1Kor 7:14).

Ima: Hála neked Uram nagy kegyelmedért! Add nekem ma is ezt a püspökkenyeret, hogy mindvégig kitarthassak hitemben. Ámen.

Az ezüsttálca

Valamikor 1998 táján munkaösszejövetelre kellett mennem a fõmérnökkel. Abban az idõben évente rendeztek egy-egy nagyobb összejövetelt, amely minimum három napig tartott. Ekkor az összejövetelt Szovátán rendezték meg, az egyik háromcsillagos szállódában. Kétágyas, összkonfortos szobát kaptunk és berendezkedtünk. Délután a szobában beszélgettünk. Kiderült, hogy a fõmérnök szovátai származású és el kell mennie meglátogatni a rokonságát. Szó-szót váltott és én egyszer csak spontánul rávágtam valamire azt az evangéliumi idézetet, hogy : … ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! (Mt 5:29). Amilyen spontánul mondtam ezt én, õ pont olyan spontánul kérdezte: Honnan veszed ezt marhaságot! Mivel ismertem õt és tudtam, hogy még Isten létérõl sincs teljesen meggyõzõdve, elkezdtem magyarázni neki az evangéliumot. Amint beszélgettünk a hit dolgairól, valahogyan eljutottunk a szentgyónáshoz. Hogy mire jó az?... Ekkor tanuságot tettem neki arról, hogy nekem milyen megkönnyebbülést és megnyugvást adott az, hogy a szentgyónásban leraktam terheimet, bûneimet és milyen szabadulást tapasztaltam meg. Erre õ elgondolkodott, nem mondott nekem ellen, csak annyit mondott: Ha neked ez segít, akkor csináljad...

Azokban az években gyakran jártam terepre Székelykeresztúrra és volt, hogy két napig tartózkodtam ott. Ilyenkor ott háltam és délután, ha nem volt dolgom, a városban sétáltam. Gyakran betértem a katolikus templomba. A templom elõterét egy lelakatolt vasrács zárta el. Ebben az elõtérben félhomály volt. Amint ott imádkoztam, jobbra fordultam és egy nagy méretû Jézus arccal találtam magam szembe. Az a szentkép mára már nagyon elterjedt. Egy fiatal arcú Jézus, nagyon élethû és rendkívül sugárzó. Amikor megláttam az arcot a félhomályban, megrettentem. Annyira élethû és közeli volt, hogy rendesen mellbevágott.

Visszatérve szovátai estere, amiután megvolt a munkaösszejövetel, egy diszvacsorán vettünk részt, majd úgy éjfél fele nyugovóra tértünk. Éjjel egy rendkívüli álmom volt: egy ezüsttálcát láttam felülrõl, majd szép lassan ráereszkedtem az ezüstálcára és fölötte lebegtem. Körbejártam és olyan volt, mint egy szép, téli, ezüstös táj. A gyönyörü ezüsttó partján fenyõfák álltak és egy csinos ezüstös kunyhó. Amint szemlétlem az ezüstálcán lévõ tóparti tájat és a házikót, egyszerre csak az ezüsttó tükre átváltozott és megjelent benne az Úr Jézus arca, pontosan úgy, ahogyan a székelykeresztúri templomban láttam. Amint a tó fölött lebegtem az arcom egésszen közel volt a tóhoz, így az Úr Jézus arca egésszen közel volt az én arcomhoz. Ettõl álmomban annyira megijedtem, hogy torkomszakadtából felkiáltottam. Rögtön felébredtem, de szerencsére a valóságban nem ordítottam el magam.

Reggel felkeltünk és még egy utolsó termékbemutatóra mentünk. Itt mindenki kapott valami kis figyelmességet az egyik cégtõl. Az ajándékok között a legfeltûnőbb egy Vald Ţepest ábrázoló sötétkék zománcozott fémtálca volt, amelyen azt írta körkörösen, hogy: DRACULA (ördög). Ez is megdöbbentett és eszembe jutott, hogy lám az ördög nem alszik. Hazafelé jövet megálltam Korondon és az elsõ butikosnál elcseréltem a draculás tálcát egy kerámiára, hogy ne vigyem haza azt a rettenetes tálcát.

Az álmot nem tudtam elfelejteni és évek múlva, egy kisközösségi beszélgetés alkalmával, megosztottam élményemet. Mondtam, hogy sajnos nem tudom mit jelent. Erre megszólalt az egyik testvér: Mit nem értesz! Hát felkínáltad neki tálcán az Úr Jézus Krisztust és rajta áll, hogy elfogadja-e vagy sem. Ekkor én elámultam azon a bölcsességen, amelyet a Szentlélek ad különbözõ testvéreken keresztül. Valóban: a mi feladatunk felkínálni az embereknek az Úr Jézus Krisztust, de rajtuk áll, hogy elfogadják-e a Megváltót vagy sem. Mi nem erõszakolhatjuk Jézust Krisztust senkire.

Ima: Hála és dicsõség neked Uram, hogy nem kell erõlködnünk. Te felhasználod gyenge szavainkat és aki efogadja azokat, annak életet adsz. Ámen.

Tervem van veled

A mi családunk vándor életet élt. Édesanyám tanítónõ volt és édesapám kõbánya technikus. Nagyon sokszor költöztek mindaddig, amíg 45 éves korukra saját lakásuk lett. Amikor én óvodás és elemi iskolás voltam, akkor az iskola szolgálati lakásában laktunk. Mivel édesanyám volt az igazgatónõ és az óvoda a lakásunk tõszomszédságában volt, ezért nekem korlátlan hozzáférésem volt az óvoda játékaihoz.

Volt az óvodában két nagy láda építõkocka. A régebbi, a nagyobb, zöldre festett ládában, eredeti volt, rengeteg szép formával. Volt benne sok-sok színes kocka, tégla, boltív, kúpp, stb. A újabb láda festetlen volt, helyileg utánagyártott. Azok a kockák már nem voltak olyan szépek és változatosak, de pótolni az építményt azok is jók voltak. Ez a két láda, az építõkockákkal, az óvoda kincse volt és vakációk alatt gyakran áthoztuk a lakásunkba, hogy a hosszú téli estéken tornyos várakat építsünk.

Egy éjszaka rettenetes álmom volt. Azt álmodtam, hogy járkálok a lakásunkban, kimegyek a folyosóra, bemegyek a kamrába, majd a kamrán keresztül lemegyek a csigalépcsõn a cigánytégla falú boltíves pincénkbe. Mintha csak almáért mentem volna le. Amikor leértem, a polcok közötti üres téren ott látom az újabbik játékkockás dobozt. Mit keres itt ez a doboz? Odamegyel és leveszem a doboz fedelét, s hát a dobozban édesapám fejét látom. Persze én elszörnyedtem, felébredtem és féltem, de az álmomat nem osztottam meg senkivel.

Az évek teltek, de ezt az álmot sohasem tudtam elfeledni. Nem tudtam, hogy mi lehet a mondanivalója, de annyit sejtettem, hogy az ilyen álmok, amelyek nem mennek ki a fejembõl, azok Istentõl valók. Valami mondanivalója van, amit egyszer mejd megértek…

Kb. 30 évvel késõbb, amikor már megismertem az Urat és elkezdtem szolgálni neki, egyszer csak a mindennapi dolgaim után bementem a mosdóba és amikor a WC-n gondolkoztam, azt hallom a szívemben: “Tervem van veled!” Határozottam éreztem, hogy ez nem az én gondolatom, sõt nem is függ össze semmivel, amire akkor vagy aznap gondoltam. Ez a Szentlélek szava volt.

Késõbb, amikor megint eszembe jutott ez az álom, egy másik álom kapcsán rájöttem, hogy ahoz, hogy megértsem az álom mondanivalóját, meg kell figyelnem az álom ábrázolásait, szimbolisztikáját, hasonlatait és aszociációit.

Az álom értelme számomra a következõ:

- Az építõdoboz kockái és az azokból épített templomok, várak, Isten élõ kövekbõl épített házát jelképezik:

(1 Pét 2:4) Akihez járultatok, az élő kőhöz, amelyet - bár az emberek elvetettek - Isten kiválasztott és megbecsült, 5és magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által.

- A régi kockás doboz az Ószövetséget, míg az új kockás doboz az Újszövetséget jelképezi.

- Az álomban édesapám a mennyei Atyát jeleníti meg. Az, hogy a feje volt a dobozban, azt jelenti, hogy a mennyei Atya az Õ gondolataira akarja terelni figyelmemet.

- A láda az Atya fejével azért volt a pincében, mert a pince az alacsonyabbrendü evilági életet jelképezi, míg a felsõ színt, édesapám lakása, a mennyei Atya otthonát.

Tehát a kép mondanivalója, az, hogy a mennyei Atyának terve van a számomra, az Újszövetség szerint, ebben a világban, az Õ élõ kövekbõl épülõ házával kapcsolatosan. Vagyis tömören: Tervem van veled!

Ima: Drága mennyei Atyám! Köszönöm, hogy mielõtt meglettem, már imertél és mielõtt még tudtam volna rólad, már terved volt velem. Ámen.

A világiak evangelizációjának alapelvei (szerintem)

Tizenhárom év evangelizácós tapasztalat után úgy érzem, hogy jó lenne összegezni mindazon következtetéseket, meglátásokat, amelyek kikristályosodtak bennem a megélt problémák, kihívások és akadályok által.

Ezeket a következõ alapelvekben foglalnám össze:

1. Mi mindnyájan, világiak és klérus, ugyanannak az Egyháznak vagyunk a tagjai. Mindnyájunkat az Egyház szült önmagába befele a krisztusi életre, a keresztség szentsége által. Tehát kegyelembõl vétettünk fel az Egyházba és nem jog szerint. Ezért aztán az Egyházban mindenkinek csakis annyi joga van, amennyi Isten szeretete és irgalma által van és amennyit az Egyházi Törvénykönyv (CIC) megfogalmaz;

2. A világi krisztuskövetõ azért világi, mert a klérustól eltérõen a világban müködik különbözõ hivatásokban, hogy ezáltal hasznossá tegye magát a társadalomban és megkeresse magának és családjának a mindennapi kenyeret. A klérus, jog szerint, az Egyház szolgálatra eltartott tagja az Egyháznak. Tehát az evangelizáció mind a klérusnak, mind a világiaknak küldetése, de csakis a klérus jog szerint eltartott személy. A világi krisztuskövetõnek is küldetése az evangelizáció, de úgy, hogy megdolgozik az egzisztenciális szükségleteiért;

3. Az evangelizációhoz küldetésre van szükség. Nem lehet valaki apostol, azaz követ, ha nem küldték. A világi krisztuskövetõket az Egyház küldi az apostolkodásra és az evangelizációra, az APOSTOLICAM ACTUOSITATEM kezdetü dekretum, "A világi hívek apostolkodása" zsinati dokumentum által. Az Egyházat a püspökök képviselik, akik folytonosság által az apostolokra épülnek. Az apostolokat az Úr Jézus Krisztus küldte, az Úr Jézust pedig az Atya. Tehát a világiak evangelizációja Istentõl való küldetés;

4. Küldetésünk és identitásunk egy. Mivel bennünket a Katolikus Egyház küld az evangelizációra és az apostokodásra, és mivelhogy a Katolikus Egyházba lettünk bekeresztelve, ezért a katolikus keresztény identitásunkat nem rejthetjük véka alá, nem hanyagolhatjuk el. A küldetésünk minden teremtett ember felé szól, legyen az más felekezetü keresztény vagy pogány, de csakis katolikus krisztuskövetõ minõségünkben;

5. A világiak evangelizációja a keresztény hitélet küzdelmének élvonala, amikor a munkában, a társadalomban, a családban megéljük hitünket és életükkel, szavainkkal tanuságot teszünk Krisztusról. A világiak evangeliációjának sokféle formája lehet, egésszen az internetes evangelizációig vagy a szociális hálózatokon tett tanuságtételekig. A világiak evangeliációját a klérus elméletileg felülvigyázhatja, megkülönböztetheti, kormányozhatja, de gyakorlatilag erre nincs ereje. Ezért aztán a világiak evangelizációja, a világi hívek egyéni vagy közösségi felelõssége;

6. A világi krisztusi közösségek szervezõdhetnek és gyûjthetnek anyagiakat a müködésük fenntartásához, de nem az egyházi hozzájárulás rovására. Az egyházi hozzájárulást nem helyetesítheti a közösségi hozzájárulás, mert ha ez a végletekig menne, akkor megfosztanánk a klérust az anyagi támogatástól, ami ellenkezik az egyház ötödik parancsolatával: Az Egyházat anyagi hozzájárulásoddal is támogasd!;

7. A világiak krisztusi közössége nem müködhet úgy mintha egyház lenne és azoknak vezetõi nem gyakorolhatnak olyan tekintélyt a közösség tagjai felett, mintha elõljárók lennének. A közösség vezetõi csakis a közösséget és annak szabályzatát érintõ dolgokban gyakorolhatnak tekintélyt.

A fenti elvek nyomán a következõ konkrét tévedések látom:

1. Gyakran látom, hogy világi hívek, akik az evangelizációban mûködnek, nem akarnak dolgozni, hanem teljes vagy részleges eltartást ígényelnek. Van aki egy evangelizációra létrehozott alapítvány által kap pénzt a megélhetéshez, van akinek a krisztusi közösségeben összegyûjtött pénzbõl fizetnek egy bizonyos összeget és van aki önállóan szervez gyûjtést önmaga számára, banki kontszámokra. Ha az elsõ kettõ még valahogyan megjárja, a harmadik sehogyan sem állja meg a helyét. Mi lenne, ha egyetlen világi sem akarna dolgozni, és ha mindenki a többiek adakozásából akarna megélni, házat venni, családot alapítani? Szent Pál azt tanítja, hogy az apostolok, a püspökök és a presbiterek az oltárból meg az evangéliumból éljenek meg, de a világiak ne nyughatatlankodjanak, hanem egyék a maguk kenyerét. Sõt, szigorúan ki is jelenti, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyen.

(2 Tessz 7-12) Hiszen tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek, senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére. Nem mintha nem lett volna rá jogunk, hanem mert példát akartunk nektek adni, hogy kövessétek. Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Most mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket. Az ilyeneknek megparancsoljuk, figyelmeztetjük őket Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békésen dolgozva a maguk kenyerét egyék.

(1 Kor 9 11-18) Ha lelki javakat vetettünk köztetek, nagy dolog az, hogy majd anyagi javaitokat aratjuk? Ha mások rendelkezhetnek veletek, nekünk nincs több jogunk hozzá? De nem élünk jogunkkal, hanem elviselünk mindent, csak hogy gátat ne vessünk Krisztus evangéliumának. Nem tudjátok, hogy akik a templomban szolgálnak, a templomból is élnek, s akik az oltárnál szolgálnak, az oltárról részesednek? Éppen így rendelte az Úr is, hogy az evangélium hirdetői az evangéliumból éljenek. Én azonban mindebből semmit sem élveztem. De nem azért írom, hogy ezután így legyen, hiszen jobb meghalnom, semhogy valaki lerontsa jóhíremet. Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot. Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. Mi tehát a jutalmam? Az, hogy mint az evangélium hirdetője, ingyen nyújtsam az evangéliumot, s ne éljek az evangéliumban gyökerező jogommal.

2. Néhány éve szembesültünk a világi krisztusi közösségekben a "tized" fogalmával. A tized fogalma mögött persze ott áll az az igény, hogy a krisztusi közösségnek legyen szervezett formája, anyagi háttere és ott állnak a szolgálatokkal leterhelt közösségi vezetõk egzisztenciális problemái. Na persze, a tized fogalmát nem maguktól találták ki, hanem nyugatról, bizonyos szabadkeresztény vagy felekezetközi közösségektõl importálták. A tized szentírási megalapozása azonban nem állja meg a helyét. Ilyent nem tanít a Katolikus Egyház, de a protestáns részegyházak lelkipásztorai is cáfolják. Az Áron papságának és a levitáknak megszabott ószövetségi tized, az újszövetséggel és a krisztusi papsággal együtt megszûnt. Az ószövetség és a jeruzsálemi templom szolgálata  a múlté. Helyét átvette az újszövetség, a krisztusi papság, a szívbõl jövõ adakozás, amelynek ókeresztényi ideálja a teljes vagyonközösség volt. Mivel ma már nem valósítható meg a keresztények vagyonközössége, ezért az a helyes, ha az Egyház útmutatását követjük. Esszerint kötelesek vagyunk az évi jövedelmünk 1%-át vagy egy havi jövedelmünk 10% befizetni évenként az egyházközségünk támogatására. Ezen felül még támogathatunk világi krisztusi közösségeket is lehetõségeink szerint. Az az elgondolás, hogy a közösségi tagok tízedet fizetek a jövedelmükbõl a világi krisztusi közösségnek, de nem fizetek egyházi hozzájárulást az egyházközségnek, errõsen elszakad a józanságtól és szektás jellegü.

(Zsid. 7:1-9) Ez a Melkizedek - Sálem királya és a fölséges Isten papja - eléje ment a királyok legyőzése után hazatérő Ábrahámnak, és megáldotta. Ábrahám tizedet adott neki mindenből. A neve azt jelenti, hogy az igazságosság királya. Azonkívül Sálem királya volt, vagyis a békesség királya. Nem ismerjük apját, anyját, családfáját, sem napjainak kezdetét vagy életének végét. Így az Isten Fiához hasonlítva marad pap mindörökké. Gondoljátok meg, milyen nagy ember az, akinek ősatyánk, Ábrahám tizedet adott a zsákmány javából. Lévi fiainak, mivel papi tisztet viselnek, szintén megvan a törvényes joguk rá, hogy a néptől, vagyis testvéreiktől, akik Ábrahám leszármazottai, tizedet szedjenek. Ő viszont, aki nem az ő nemzetségükből származott, Ábrahámtól kapta a tizedet, és megáldotta azt, akinek az ígéret szólt. Kétségtelen azonban, hogy a magasabb rangú áldja meg az alacsonyabb rangút. Itt halandó emberek szednek tizedet, ott meg az, akiről tanúsítják, hogy él. Sőt Ábrahámra való tekintettel mondhatjuk, hogy Lévi is, aki tizedet szed, szintén fizetett tizedet, hiszen jelen volt őse ágyékában, amikor Melkizedek találkozott vele.

Az ároni papság és a leviták, Ábrahámban, tízedet fizettek Melkizedeknek, aki Krisztust, a Fõpapot jeleníti meg. Mi pedig mindnyájan részesülünk a krisztusi papságban, királyságban és prófétaságban. Tehát nem vagyunk alávetve az ároni papság és a lévita tízedének.

(1Pét 2:9) Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.

A mi adakozásunk maximuma az ókeresztényi példa lehet:

(ApCsel 4:34-35) Nem akadt köztük szűkölködő, mert akinek földje vagy háza volt, eladta, és az érte kapott pénzt elhozta, és az apostolok lába elé tette. Mindenkinek adtak belőle, a szükséghez mérten.

3. A harmadik téves magatartás megint anyagi jellegü, éspedig az anyagi javak szerzése a hívek istenfélelmét kihasználva. Vannak akik nyíltan vagy burkoltan céloznak arra, hogy ha adakozol akkor Isten megáld, amiben implicit az is benne van, hogy ha nem adakozol kellõ mértékben, akkor Isten megvonhatja áldását. Nyitsd ki nagyra a pénztárcádat, adakozz nekem bõven, vásárolj tõlem sok kegytárgyat, lelki könyvet, mert ha nem, akkor ejnye-bejnye... Szent Pál szigorúan elítéli az ilyeneket és úgy rendelkezik, hogy aki az istenfélelembõl üzletet csinál, attól tartsuk távol magunkat.

(Róm 16:18)- Az ilyenek nem Krisztus Urunknak szolgálnak, hanem a hasuknak, és szép szavakkal meg hízelgéssel megtévesztik a gyanútlanok szívét.
(Júdás 1:16) Ezek, akik zúgolódnak, siránkoznak a sorsuk miatt; szenvedélyeiktől vezettetve élnek, nagyképű szavakkal dobálóznak, és hajbókolnak az embereknek, csak hogy hasznot húzzanak.
(1Pét 5:2) Legeltessétek az Istennek rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként, az Isten (szándéka) szerint ne haszonlesésből, hanem buzgóságból.
(2Kor 2:17) Mi nem tartozunk azok közé, akik Isten tanításával nyerészkednek, hanem őszintén, mintegy az Istenből beszélünk, az Isten színe előtt Krisztusban.
(1 Tim 6:5) ... a megbomlott elméjű, az igazságtól megfosztott, az istenfélelmet nyerészkedésnek tekintő emberek torzsalkodása.

4. A következõ téves magatartás, a más felekezetü keresztényekkel való összevegyülés az evangelizációban, az katolikus keresztény identitásnak feladása árán. Ez az összevegyülés lehet egy "ökumenikusnak" nevezett rendezvény alatt, egy "felekezetközinek" nevezett szervezet ernyõje alatt, vagy egy szabadkeresztény rendezvény alatt. Azok, akik belemennek az ilyenbe, elhagyják pontosan azt, ami a katolikus keresztény hit lényege, mert az zavarja a protestánsokat és a szabadkeresztényeket. Valójában, hitünk és evangelizációs küldetésünk legfontosabb tételeirõl mondanak le: a szentségekrõl, kiváltképpen az Oltáriszentségrõl, a Szûzanyáról és az Katolikus Egyház egyetemességérõl. Jézus Krisztust hirdetik, de a Katolikus Egyház nélkül. Ezzel elvágják küldetésük gyökerét, mert hát a küldetésünk, amint fennebb kimutattam, az Egyháztól van.
Az az evangelizáció, amelyben Krisztusról lehet beszélni, de a Katolikus Egyházról, a szentségekrõl és a Szûzanyáról nem, az nem igazi evangelizáció. Az ilyen evangelizációnak egyik alattomos formája a felekezetközi keresztény könyvek terjesztése. Ezek által megtévesztõen tanítanak a krisztusi tanokra, miközben implicite, sunyin megtagadják az igaz katolikus hitet.

5. A következõ tévedés az evangelizációban, az a világi krisztusi közösség papfüggõsége. A szolgálati papság tekintélye nem kérdés, de ha egy pap a szerepkörét, vízióját és tekintélyét túlságosan kiterjeszti a világi krisztusi közösségre, akkor az életképtelenné válik. Ez lehet azért, mert a pap kezdeményezte egy lelkiségnek a meghonosodását plébániáján vagy lehet azért, mert a világi hívek nem elég önállóak, hogy el tudják vezetni a közösséget. A pap munkája és programja jellegzetes. Felelõssége és feladatköre nem engedi meg, hogy elkötelezõdjön egy lelkiség mellett. Amikor egy pap elkötelezõdik egy lelkiség mellett, akkor baj van a hivatástudatával. Gyakran, a lelkiségek mellett elkötelezõdött papok elveszítik papi hívatásukat, elbuknak és kilépnek. Az a krisztusi közösség, amelyet leural egy pap, nem tud kibontakozni és növekedni. Amikor aztán a pap elmegy, a közösség összeomlik. Ezért aztán, a világi krisztusi közösséget vezessék a hitben felnõtt hivatástudatú világi vezetõk, szolgáló tagok, míg a pap csak távolról figyeljen a közösségre, hogy finoman helyreigazítsa az elferdüléseket. A világi közösségvezetõk vezessék a közösséget saját lelkiségük víziója szerint, ne pedig más lelkiség vagy a pap által kezdeményezett lelkiség szerint.

6. Ugyancsak tévedés evangelizáció a lelkiségben és a szolgálatokban való megosztottság. Vannak olyanok, akik sokféle lelkiséghez tartoznak és sokféle közösségben vállalnak szolgálatot. Ez azt hozza magával, hogy a világi krisztuskövetõ valójában nem tud egyik lelkiséghez sem tartozni és sehol se tud teljes erõvel szolgálni. Az egyik lelkiség vízióit, problémáit átviszi a másikba, a másik lelkiség programja miatt pedig nem szolgálhat az elsõbe. Ez megtöri a krisztusi közösség egységét és szolgáló erejét. Sokan nem értik meg, hogy egy lelkiség mûködése nem rajtuk múlik és egy lelkiség teljes megélése elegendõ egy krisztuskövetõnek a jó Isten szemében. Sõt, vannak olyanok is, akik konfliktust látnak a napi szentmise és a krisztusi közösség programja között, mintha a krisztusi közösség közös imája nem ugyanannak a jó Istennek szólna és mintha egy hétköznapi szentmise kihagyása a közösségi alkalom róvására bûn lenne.

7. Az evangelizáció következõ nagy tévedése a karizmák körül, de leginkább a gyógyulások körül forog. Az Úr Jézus Krisztus, küldetése alatt, hírdette az evangéliumot, tanított, ördögöt ûzött és gyógyított. A mai evangelizáció gyakran csak a fizikai gyógyulásokról akar szólni. Isten országának örömhíre elhangzik ugyan, de aztán elkezdõdik a roham a fizikai gyógyulások után. Ha hiszel meggyógyulsz, ha nem gyógyultál meg, akkor nem hittél eléggé... Krisztus tanításáról, az igazságról, a szeretetrõl, a józanságról, a tévedésekrõl kevés szó esik... A tanítók nem beszélnek ezekrõl, vagy ha igen, akkor többet nem beszélhetnek, mert a közösségekben olyan tanítókat válogatnak maguknak, akik a fülük tetszése szerint beszélnek.

(2Tim 4:3) Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák.

Az ördög létezését és müködését elhiszik ugyan, de nem józan hittel, hanem beteges izgalommal és babonasággal. Az igazi evangelizáció az lenne, hogy ha helyesen hirdetnék Krisztus tanítását. Hirdetni kellene Isten igazságát és imádkozni kellene az emberek megtéréséért és lelki gyógyulásáért. Ugyanakkor nem maradnának el a testi gyógyulások sem. Szigorúan rá kellene mutatni a tévhitekre és a téves magatartásokra. A beteges lelkületet és magatartást ki kellene szûrni, le kellene állítani. A lelki találkozókra nagyon sok sérült, zagyva, beteges lelkületü ember megy el. Az ilyeneket szeretetben, de szigorúan helyükre téve kellene szolgálni...

Még sokminden lenne, ami az evangelizációval vagy a krisztusi közösséggel kapcsolatos, de talán nem is lehetne azokat mind felsorolni...

Befejezõ ima: Uram, add, hogy helyesen szolgáljunk szõlõsödben, hogy amikor eljõsz jutalmaddal, akkor magadénak ismerj el bennünket. Ámen.

A plágium plagizálása

Manapság társadalmi, politikai jelenség lett a plágium ûgyekbõl. Az egész, Schmitt Pál magyarországi országelök ûgyével kezdõdött és azóta is tart. Alapjában véve, az egész nagyon sajnálatos és szánalmas. Arról van szó, hogy a kilencvenes években, egyszerûen így mentek a dolgok, annélkül, hogy bárki is erkölcsi vagy etikai problémát csinált volna ebbõl. A doktorandusz megírta, amit meg kellett írnia, a vezetõ profeszorok pedig engedélyezték, továbbengedték a dolgozatot és minden rendben volt. Mára, hirtelen mindenki rettenetesen erkölcsös és etikus lett és észrevették, hogy hiányoznak az idézõjelek, meg a lábjegyzékek, meg a mit tudom micsodák. De arról senki sem beszél, hogy alapjában itt nem erkölcsrõl és etikáról van szó, hanem erkölcstelen és etikátlan politikai bosszúhadjáratról. Ecaterina Andronescu miniszter asszony mondott egy alapigazságot, amikor azt mondta, hogy ha az õ dolgozata plágium, akkor az egész doktorátusi intézményt fel kell számolni. És ez az igazság. Ha alaposan megvizsgáljuk a dolgokat, akkor minden profeszor, doktor és doktorándusz, elmehet a sóhivalaba. Mennyivel egyszerübb lett volna a dolga a teológiából ledoktorizott úriembernek is, ha megtartotta volna az evangélium igéit:
(Mát. 23:10 Károli) Doktoroknak se hivassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus.

Az plágium ûgyeken túl, azonban, ott vannak még a plagizáló doktorok lemondását követelõ erkölcscsõszök hada. Fennhangon kiáltják: Monnyon le!... De ha komolyan szóba állsz egy ilyennel, akkor gyakran nem tallálsz nála egy fikarcnyi egyéni, saját termésû gondolatot se. Amikor valami okosat akar mondani, akarva-akaratlanul, valahogyan mindig egy írót vagy történelmi személyt idéz, persze pontatlanul és idézõjelek nélkül, saját gondolataként tüntetve azt fel, ékeskedve annak tollaival. Gyarkan a prédikációkban is papírról vagy más elmés lelki könyvekcsébõl, valaki más goldolatait hallhatjuk, kongóan üres hanglejtéssel vagy ami még sajnálatosabb, egyenesen a Magyar Kurír-ról levett homílíát olvassa fel valaki sajátjaként. Így aztán szép lassan már nem a plágiumnál tartunk, hanem a plágium plagizálásánál. És persze hogy, még nekünk áll fennebb: a miniszter monnyon le!...

Egyszer próbálkoztam egy Fülöp kurzuson egy tanítással. Amikor kezembe adták a tanítás vázlatát, azonnal ellepett az ellenérzés. Egyrészt a vázlat tele volt helytelen hittételi összefüggésekkel, helytelen szentírási hivatkozásokkal, másrészt pedig azt éreztem, hogy nem arra vagyok hívatva, hogy más gondolatait szajkózzam. Persze tévedés ne essék, ettõl még a Fülöp kurzus nagyon hasznos, áldásos, üdvös, kreatív, stb. , de az én meglátásomban arra vagyunk hívatva , hogy az evangelizálásban a mi gondolatainkat mondjuk el. A lelki plagizálás, az egyik legsajnálatosabb és legsonyorúbb dolog. Egy paptestvérem egyszer azt mondta, hogy egy papnak sem bocsájtja meg ha papírról prédikál. És igaza van... Nekünk, krisztuskövetõknek, az a feladatunk, hogy megegyük a szentírást (Jel 10:10), megemésszük azt, beleívódjék a vérünkbe, átjárja Isten igéje testünket, lelkünket és aztán minden szavunkkal azt leheljük vissza az emberekre. Isten szolgájának nem kell napokig törje a fejét egy homílíán, egy prédikáción vagy egy tanításon, hanem tíz perc alatt összeszedi gondolatait és ha kell egész nap szabadon beszél az örömhírrõl.

Az Úr egyedinek teremtett minden fûszálat, minden falevelet, minden virágot és minden embert. Neki abban telik kedve, ha a saját, önálló, kreatív gondolatainkkal, szavainkkal adjuk át másoknak az evangéliumot. Ehez megadja az Úr az Õ Szentlelekét, az Igazság lelkét, Aki eszünkbe juttat mindent (Jn 14:26). A Szentlélek segítségével, az Egyház Tanító Hivatalának útmutatásával és istengyermeki szabadsággal kell dolgozzunk az Úr szõlõsében. Kérdés az, hogy akarjuk-e, van-e bátorságunk hozzá, hogy kamatoztassuk a talentumokat (Mt 25:15) vagy csak egy-két sovány plágiumra futja, vagy még arra sem, hanem csak a plágium plagizálására.

Buzduljunk fel és építsük meg a saját házunkat, fessük meg a saját festményünket, énekeljük el a saját dalunkat és lejtsük saját táncunkat. Ne a szomszédét, ne a régmult szentekét, írókét vagy hõsökét. A szenteket ne a múltban, ne a könyvekben, ne a történelemben keressük, hanem önmagunkban. Mi nem vagyunk és nem is leszünk olyanok, mint valamelyik régi szent. Ha olyanok lennék, akkor mi is plágiumok lennénk, a fiaink pedig a plágiumok plagizálásai. Az élet egyszeri és megismételhetetlen. Még van idõd elénekelni hattyúdalodat…

Az új evangelizációról

Az új evangelizáció nem azt jelenti, hogy egy térséget vagy egy nemzetet újra kell evangelizálni. Az új evangelizáció azt jelenti, hogy Isten országának evangéliumát egy új formában hirdetjük minden embernek. Az evangélium egy és ugyanaz minden nemzedék számára, de a nemzedékek változnak, és változik a nemzedékek nyelvezete, felfogása és érzékenysége. Ezért a régit új formában, és az újat a régi szerint kell hírdeni, Krisztus egészséges igéi szerint...

A világ kibontakozott, és eljutott fejlődésének utolsó korszakába. A globális posztmodern társadalomban, a különböző kulturák és fejlődések mára már összeértek, összevegyültek, és újabb kulturákat, fejlődéseket hoztak létre. Az új generációk a mai gazdasági, tehnológiai és kulturális környezet nyelvezetén értenek. Nem igazán lehet őket megérinteni régi kifejezésekkel, hagyományokkal, legendákkal és holt nyelvekkel. Az új evangelizáció nyelvezete művészi kell legyen és kreatív. A mai embernek úgy kell elmondani Isten üzenetét, ahogyan egy zseniális művész tenné alkotásával. Az evangélium hirdetője neki kell feszüljön a lehetlennek... 

Az evangéliumot ma már:

- fel kel festeni az égre... 

- bele kell vésni a tengerbe... 

- rá kell lehelni a sziklára... 

- rá kell szórni az ablaküvegre...

- bele kell énekelni a légüres térbe...

Olyan kell legyen az új evangelizáció, hogy:

- a párizsi festők felálljanak álványaik mellől, hogy megnézzék az új stílusirányzatot...

- a floridai dzsessz-esek leálljanak és kiváncsian füleljék az új zenét...

- a soul-osok és rapp-erek azt mondják, hogy: cooool…

- a homokkal üvegre festők, felbuzdulva új ábrákat szórjanak...

- a diszkós tinik lelkesedve kiáltsák: wooow…

- a tetkós, harley-davison motorosok rögtön összegyűljenek...

- az agresszív gördeszkások új szaltót dobjanak...

- a holywoodi rendezők idegesen vakargassák az állukat...

A mai embert nem lehet megszólítani közhelyekkel, latin szavakkal, jól hangzó teológiai kilejezésekkel, hazafias lelkesítésekkel, régi szentek életpéldájával, legendákkal és vallásos mázú kulturális szösszenetekkel. A mai ember konkrét válaszokat vár létének súlyos kérdéseire. Ő azt mondja, hogy én most és itt élek. Én a mostanra és az ittenre szóló megoldásokat akarok. Engem nem melegít sem a teológia, sem a tudomány, sem a hazafias szöveg, sem a kultúra. Én ma szenvedek hiányt, ma kell eldöntsem az életem kérdéseit, és ma kell megéljem a krízisemet. Ha Jézus Krisztus valóban a megoldás az életemben, akkor most mutasd meg nekem. Ne a múltban, ne a régiben, ne a könyvekben, nem a tudományban. Most, rögtön, azonnal akarom Jézust, élő és konkrét valóságban. Ha nem, akkor az evangelizáciációd csak egy tavoli beszéd...

De hát honnan annyi művészet és kreativitás? Hiszen mi csak egyszerű, szerény tehetségű emberek vagyunk. Mi igen, de Jézus nem. Ő maga a művészet, a kreatívitás és az új dolgok kiapadhatatlan forrása. Ha tényleg kapcsolatban vagy Vele a Szentlélek által, kérjed Tőle, és a többit Ő majd megoldja...

Ima: Jézusom, add, hogy evangéliumodat úgy mondjam el az embereknek, ahogyan még soha senki nem mondta el. Ámen.

P.s. 2025: Értük tegyük meg...

Mai példázatok a mennyek országáról

A mennyek országa hasonlatos egy hatalmas, tovahaladó ûrbázishoz: A világûrben lebeg egy elszalasztott asztronauta, aki már feladta, hogy elérje a közelben veszteglõ ûrhajóját. Amint kinyítja szemét, észreveszi, hogy egy csillag közeledik feléje. Egy idõ után már világosan látja, hogy egy hatalmas, fényes ûrbázis jön éppen az õ irányába. Végül, egy elképzelhetetelenül nagy ûrbázis áll meg mellette elérhetõ távolságban. Kinyílik az ajtó és õ behúzza rajta magát. Az ajtó becsukódik és az ûrbázis továbbsuhan. Egy idõ után az ûrbázisból már csak egy kis csillag látszik, majd végül eltûnik a végtelenben. Nem tudni honnan jött és hová megy, de megállt és felajánlott egy nyitott ajtót, ami annak az embernek az életet jelentette.

A mennyek országa hasonlatos a milánói Scala-hoz: A Scala fényét és létét a színpad adja, szépségét azonban mégis a közönség helyeiben és páholyaiban szemléljük. Isten a színpadon tündököl leírhatatlan szépségében, míg az égi hatalmasságok, fejedelemségek, angyalok és az üdvözült szentek közössége, ki-ki a maga helyérõl gyönyörködik Istenben. Mindenkinek megvan a saját helye, amit el kell foglalnia. Nem ülhet más helyére és nem hagyhatja üresen a saját helyét. Csak akkor tud szép lenni és csak akkor lehet boldog az egész Scala, ha mindenki a maga helyén ûl.

A mennyek országa hasonlatos egy folyón túli titokzatos városhoz: A folyón túl van egy csodálatos és titokzatos város, amelynek nem tudják ki az építõje vagy, hogy ki lakja. Ámegyünk a folyón egy hajóval és belépünk a különös stílusú és formájú épületek közé. Amint haladunk elõre, egyre nagyobb, egyre szebb épületekre bukkanunk és azokat csodálva bámuljuk. Ösztönösen hatolunk beljebb és beljebb a városba, keresve annak építõjét, urát és fényét.

A mennyek országa hasonlatos a végtelen fogalmához: Ha elkezdünk gondolkodni a végtelenrõl, akkor elõbb-utóbb eljutunk ahoz a ponthoz, ahol a képzeletünk rövidzárlatot kap. Nézzük a világûrt és kidobjuk képzeletünket egy fényévre. De mi van azon túl? Aztán két fényévre. De mi van azon túl? Aztán háromra... És így tovább... Az a tény, hogy minden határ után van még valami, túl van a felfogásunk határán.
Így vagyunk a jó Istennel is. Õ volt a teremtés elõtt, van és lessz e világ elmúlása után is. Nem született, nem tudjuk honnan van, nem tudjuk mit tesz majd az idõk végezete után. Teremtett minket, megvált minket és magával visz minket az örökkévalóságba.

A mennyek országa hasonlatos a NASA felvételhez: A NASA készített egy olyan felvételt, amelyben elindul a kozmosz letávolabbi fényképétõl, majd közelít a galaxisokra, majd a Tejútra, majd a mi bolygórenszerünkre, majd a földgömbre, majd a légi felvételekre, majd az utcai felvételekre, majd egy tárgyra, majd a tárgyon lévõ baktériumokra, majd a molekulárira, majd le egésszen az atomokra és a legkisebb anyagrészecskékre.
Hasonlóképpen, mi emberek, aki járunk-kelünk az utcán, mindnyájunkban vannak lelki mélységek és mindnyájunk fölött vannak lelki magasságok. Isten belelát az emberi lélek "atomjaiba", fel a lélek szerkezetébe, fel a lélek gondolataiba, majd az ember külsõ életébe. És így tovább, fel az ember fölött lévõ angyalokra, szellemi hatalmasságokra és fejedelemségekre, akik nap-mint-nap Isten színe elé viszik az egyes ember gondviselését.