A csodálatos város, amelyet egy folyó szel ketté

Egy csodálatos városban voltam, amelyet egy folyó szelt ketté. A folyó innensõ oldala hétköznapi volt, de a tulsó oldala különös és csodálatos házakból állt, amelyek mintha nem e világból valók lettek volna. Ezen a csodálatos oldalon, a folyó melletti házak még egyszerübbek voltak, de amint felemeltem a szemeimet, láttam, hogy messze a távolban, ott ragyog a város dicsõsége. Sûrgetõ vágyat éreztem, hogy elinduljak a város túlsó felébe, ahol azokat a csodálatos házakat és azt a dicsõséget láttam. Ezek a házak olyan Gaudi-féle házak voltak, modernek, de mégis régiesek, tökéletes formákkal és idomokkal. A folyó partján egy rockzenekar zenélt, de odébb csend volt és az emberek békésen sétálgattak kettessével. Elindultam az utcákon a dicsõséges városrész felé, ahol azokat a csodálatos házakat láttam, de bekeveredtem valami zsákutcába és nem haladhattam tovább. Láttam távolról a város dicsõségét, de az akadályok nem engedtek odajutni.

A túlsó part Isten országa ( Lk 17:21). Elindulunk Isten országa felé, de az élet nehézségei gátolnak abban, hogy eljussunk Isten dicsõségének szemlélésére. Törekednünk kell, hogy körülményeinktõl függetlenül megnyerjük magunknak Isten országát...

A csodás palotákról

Ezt diákkoromban láttam vagy két alkalommal. Utána csak távolról láttam ezt a helyet és mindig vágyódtam utána. Egy városban voltam valami kiránduláson és valahogy egésszen egyedül, egy, a városon kívüli, emelkedõ helyre vetõdtem, ahol az út mentén csodálatos paloták voltak. Olyanok voltak, mint valami templomok, de mégis, mintha múzeumok vagy valami különös kiállítások lettek volna. Az épületek különféle felekezetü templomokhoz hasonlítottak, de nem lehetett meghatározni, hogy mik is valójában … Valami olyanok voltak, ami a templom, a múzeum és a mûvészi tárlat keveréke... Fel és le járkáltam bennük, az egyik ajtón be és a másikon ki. Egyik terem követte a másikat, és mindenhol, a falakon, csodálatos festmények, mûvészi alkotások voltak kiállítva. Mindegyiket megbámultam és a látvány csodálatos érzéssel töltött el. Ahogy az egyik épületbõl kijöttem, máris lépkedtem fel a másikba. Azt is végigjártam és ott is végigcsodáltam mindent. Amikor mindegyiket végignéztem, akkor feljebb mentem a hegyre... Mindehol, csodálatos, templomszerû paloták voltak. Amikor azokon felül értem, egy magas fehér fal jelent meg elõttem. Azon nem találtam semmilyen kapút vagy ajtót. Mentem a fal mentén és próbáltam megpillantani az épitményt az õ teljességében. Elértem az egyik sarkához. A fehér fal, egy nagy, szögletes, nem volt túl magas építmény volt, amelybe nem lehetett se bemenni, se belátni. Figyeltem a falat, amely mögül síri csend sugárzott ki rám... Olyan különös csend és béke áradt ki a falak mögül, hogy megrendültem. Éreztem, hogy ez egy iegn magasztos hely, ahová nem léphetek be.

Késõbb is, mindig visszakívánkoztam erre a helyre, ezekhez a palotákhoz és festményekhez… Volt, hogy megint ott teremtem közöttük és volt hogy a hegyen találtam magam, egy hatalmas és csodálatos épület-komplexumnál. Késõbb, távolról láttam a hegyet és a palotákat, messze a világi városon kívül és vágyódva gondoltam arra, hogy elindulok újra megnézni azokat, de mindig azt érzem, hogy nagyon messze van az a hely, és ki tudja, hogy napestig meg tudom-e járni az útat. Így, az akadályok miatt, nem indulok el...

Ezek a csodás épületek, paloták és festmények, a szentek és azok tanításai, elmélkedései, meg homilíái. Azokat végigszemlélni csodálatos dolog, de ugyanakkor nehéz is eljutni oda. Végül, el kell jussak a nyugalom helyére, ahol az örök szombat van ( Zsid 4:7).

A házakról és a városokról

Ugyancsak elemi iskolás koromban, amikor még nem voltunk beköltözve a városba, egyszer csak házak között megyek az úton és azokat nézegetem. Elõször, a város felé vezetõ úton, a szomszéd falú házait nézegettem, majd a város házait és késõbb már más városok házait is. Ezek a házak egyre nagyobbak és egyre csodálatosabbak lettek. Egyre inkább olyan helyeken jártam, amelyeket nem ismertem. Hol a város felé mentem, hol hazafelé jöttem a falunk felé. Hol falusi házakat láttam, hol városi, nagy épületeket. Néha, olyan óriási, csodálatos épületeket láttam, amelyeket le sem lehet írni. Volt, hogy redszeresen, egy igen nagy város, igen hosszú sugárútját láttam, amelyen olyan megalitikus épitmények voltak, amilyenek sehol sincsenek a világon. Ezek az épületek nagyon csendesek, hallgatagok és titokzatosak voltak. Amikor egy ilyen épületet szemléltem, az betöltötte egész lelkemet és szememet, úgy hogy egyebet nem is láthattam. Csak egy ablakot, teraszt vagy egy sarokdiszt, órákig lehetett volna szemlélni. Embereket vagy más lelket soha nem láttam, hanem mindig egyedül sétáltam az épületek között. Volt, hogy évekeig nem láttam a házakat, aztán megint visszatértek. A városok és a házak szemlélése, látszólag összefüggtek a tanulmányi, lelki fejlõdési korszakaimmal. Egy alkalommal, egy különös, kihalt, megalitikus várost láttam, mint amilyenek Egyiptomban vannak… Elõttem hevert a hatalmas  épitmény egyik óriási kõkockája, amely olyan embermagasságú volt. Fel akartam mászni rá, hogy onnan továbbmásszak az épületre és átkutassam, de nem volt elég erõ a karomban, hogy felhúzzam magam... Be kellett lássam, hogy túl gyenge vagyok hozzá…

Ezek a házak bizonyára lelkek... Mindegyik ház, a mérete és az ékessége szerint, egy-egy lélek mérete és ékessége... A nagy épületek, nagy szentek, akiknek tudománya, szentsége és erényessége olyan, mint az épületek mérete és ékessége. A kicsiny épületek a hétköznapi emberek, akiknek még épülésre és ékesítésre van szükségük…

A repülésrõl

Azzal kezdõdött, hogy II. vagy III. osztályos koromban, amikor azt játszodtuk a barátaimmal, hogy ki tud hosszabbat ugrani, egyszer csak egyedül vagyok az udvarunkon és próbálgatom a hosszúugrást. Amint ezt próbálgattam, egyre elõrébb és fennebb emeltem a lábamat, hogy minél késõbb érje meg a földet. Ekkor azt vettem észre, hogy a fenekem nem éri meg a földet és meglepõen hosszat repülök elõre. Egy idõ után már 10-15 méter hosszat is "ugrottam", alig fél méterre a föld felszíne felett.

Aztán egyszer csak ülõ helyzetben, mintha egy hátasszéken ülnék, körberepültem az udvart. Mindenfele kanyargóztam és oda irányítottam a repülésemet ahová akartam. Nemsokára felelemkedtem a földrõl és a magasba repültem. Olyan magasra emelkedtem, mintha sárkányrepülõvel repültem volna. Az egyik ilyen repülésem emlékezetes maradt, mert egy bizonyos hegyrõl repültem hazafelé, amely dél-keletre volt a falunktól. Gyönyörûen selymes, különösen zöld és magas, szélben lengedezõ fûvek fölött repültem hazafelé. A hegy tájolása és a távolság, egyértelmûen a Somlyó hegyére útal. Az az érdekes, hogy 10 éves koromban, még azt sem tudtam, hogy létezik Csíksomlyó. A repülés alatt a következõ érzések voltak bennem: habár akartam, kívántam repülni, soha nem a saját erõmbõl repültem; habár a repülés csodálatos volt, egy bizonyos magasság után mindig félni kezdtem; ahogy jeletkezett a félelem és a hitem meginogott, úgy kezdtem veszíteni a magasságot; soha nem voltam képes, a magam erejébõl, visszanyerni a félelem miatt elveszített magasságot. Ezeket a megasságvesztéseket Péter apostol sülyedéséhez hasonlítanám, amikor sülyedni kezdett a hullámokban (Mt 14:30). Ez a kishitüség... Egy idõben sokat levitáltam... Egyet gondoltam és felemelkedtem 5-6 m, vagy akár 10-15 méter magasba is. Lebegtem, lebegtem, majd visszaereszkedtem a földre. Volt, hogy könnyen emelkedtem fel és volt, hogy hamar visszaestem. Volt, hogy csodálatos helyeken, kertekben repültem és volt, hogy ámuldozó emberek fölött.

A repülés a hit kegyelmét jelképezi. A felemelkedés mindig a Szentlélek szele által van (Jn 3:8), a sülyedés pedig a kishitüség miatt (Mt 14:31). A repülés nem a mi erõfeszítésünk, tudásunk által van, hanem a kegyelem által. A kegyelemmel közre kell mûködni úgy, hogy elfodadjuk a hit kegyelmét és elútasítunk minden kishitüséget.

Gárdonyi Géza a mûvészetrõl

- Az eksztázis. De nem az az eksztázis, amelyet a mű fejez ki, hanem az az eksztázis, kedves Csabám, amely a művet létesíti. Az eksztázis az a szent tűz, amelyben a gyémánt terem. Kis lobbanás: kis gyémánt. Nagy, erős tűz: nagy gyémánt. De hát beszéljünk magyarul: eksztázis helyett elég rezgést mondanunk, lélekrezgést. Azt a rezgést örökíti meg a művész. Mert annyira gyönyörködik a rezgésében, hogy marasztani akarja: holnapra is, holnaputánra is meglegyen, teljes életére meglegyen.

--------------------------------
- Mint ahogy a veleje-szegény gazdag elteszi az aranytálat, az elefántcsont feszületet, az igazgyöngy füzért, amelyben a szeme gyönyörködött, hogy teljes életére gyönyörködhessen benne, meg hogy a társaságát is gyönyörködtethesse vele; mentül több embert; mind a világot; és ha meghal, megmaradjon az a gyönyörűség a fiainak, a leányainak, azok társaságának, mind a világnak, továbbra is. Hát a művész is, hogy meglegyen, megmaradjon. Ez az isteni legyen!... Ezen elgondolkozhatsz...

-----------------------------------
- De hát a művész olcsóbban jut a maga kincséhez, gyönyörűségéhez. Ingyen. Dehogyis ingyen! - fakadt ki egyszerre magasabb hangon - dehogyis ingyen! Irtóztató árat fizet érte. Az ifjúsága örömeit fizeti oda érte: aj, sok szenvedés, nélkülözés, sok felhő, sok tövis, sok keserves év az ár...

------------------------------------
- De hát mégis azt érzi, hogy ingyen. Ingyen jut a gyönyörűségéhez. És: ő is elteszi magának. Vászonra vagy márványra. Vagy kótára. Vagy ha költő, rímekbe köti. No mármost: (s megállt, megragadta Csaba kabátjának a felső gombját, mintha bele is rázogatná, amiket mond) - a szent szellő mindenkit megérinthet: szép rezgések mindenki lelkében keletkeznek, de nem mindenki tudja vászonra, kőre, papirosra marandósítani. Csak a művész! A művész, az igazi művész! Mentül igazibb művész, antul sikerültebben. Legsikerültebben az a művész, aki azt a szép-rezgést úgy tudja formába önteni, hogy aki az alkotását nézi, vagy hallja, vagy olvassa, csak azt a szép-rezgést érzi, amelyet a művész érzett, mikor a műve fogant, mikor a művet alkotta, és befejezte.

---------------------------------------

- Művész, ha rezdülést érez, valami szépet érez. De mi az a szép? - Ha kinek-kinek más a szép! Ha Rembrandtnak az árnyék-szín a szép, Tiziánnak a világosszín a szép, ha Botticellinek a vonalhullám a szép!
És egyszer csak ebéd közben a levegőbe mered a kanala:
- Ami a szívét gyönyöríti. Kinek-kinek az a szép, ami az ő szívét elgyönyöríti!
Nyomban következett azonban megint a nagy kérdőjel:
- De hát mi gyönyörítheti el a szívet?
Erre már csak a szivarfüstben találta meg a választ:
Minden! Minden, amire a szeme valamely percben szeretettel néz. A szeretet a laterna magica! A szeretet a mindent arannyá változtató csodaláng. A láng heve a gyönyörület. A gyönyörületet kincsünknek érezzük: tehát mentjük az elmúlástól. A festő menti festékkel, a költő tollal. A képnek az a része a mesteri. A könyvnek az a lapja halhatatlan.

( Részletek az Ida regénye címû mûvébõl...)

Gárdonyi Géza a cicomáról

Akik az arcukat festik, mások haját fordítják maguk hajává, hajuk színét mérgekkel is megszőkítik, hamis ékszereket tudva viselnek, mért éppen az igazságot ne festenék, fordítanák, hamisítanák?...


( Részlet az Ida regénye címû irásából...)

Tíz dolog

Tíz dolog amivel az ember elfecséreli az életét


1. Az éjjelezés, a mulatozás és a késõnkelés;

2. A folyamatos internetezés, a számítógépjátékok és a filmnézés;

3. A rossz barátok társasága, akik haszontalan dolgokra hívnak;

4. A sok TV-zés, a politizálás és a más bajával való foglalkozás;

5. A felesleges beszéd, a fecsegés és a pletyka;

6. Az anyagiak túlzott hajhászása, túl sok munka, a lelkiek kárára;

7. A bosszankodás, a harag és a meg nem bocsájtás;

8. A hitetlen, rossz természetû lánynak való udvarlás;

9. Az ünnepnapok meg nem tartása;

10. A végsõ dolgokra való gondolás elmulasztása.

Tíz dolog amivel az ember építi az életét


1. A fegyelmezett, rendezett és mértéktartó életvitel;

2. A helyes mérték a kötelességteljesítés és a pihenés, szorakozás között;

3. Az igazhitû, okos, erõss jellemû barát társasága;

4. A magunk dolgával való törõdés, másokon is segítve;

5. A hallgatás, a diszkréció és az igazmondás;

6. Az “Ora et labora”, azaz “Imádkozzál és dolgozzál” regula és nem fordítva;

7. Ha soha, de soha, nem engeded meg, hogy harag legyen a szívedben;

8. Ha csakis hívõ, tiszta és jólnevelt lánnyal állsz szóba;

9. Ha eszedbe jut, hogy nem vagy macska, hogy ne tudd mikor van vasárnap;

10. Ha naponta megemlékezel arról, hogy az óra neked is ketyeg.