Laudetur Jesus Christus!

Gyerekkoromban,  a '60-'70-as években, amikor még a szeretett kisfalunkban laktunk, a gyerekek úgy köszöntek a falu utcáin, ismerõsnek és idegennek egyaránt, hogy: 'cséétessék a Jézu Krittu!... Mivel édesanyám tanûgyi káder volt, ezért pártunk és kormányunk hatására, én egyszrû "csókolom”-mal kellett köszönjek a nagyoknak.

Elkerültem a nagyvilágba és amikor 40 év után, nosztalgiázva visszatértem a falumba, ahol sokminden változatlan maradt, az a kellemes meglepetés ért, hogy a gyerekek az utcán ma is úgy köszönnek, mint az én idõmben: 'cséétessék a Jézu Krittu!…

Milyen szép... Azok az egyszerû falusi emberek, generációkon keresztül, megtanították, átörökítették gyerekeiknek, hogy mi, katolikus keresztények, nap mint nap dicsérjük az Úr Jézus Krisztust a köszöntésünkben.

Errõl jut eszembe az öreg esperesünk egyik esete. Mise után, megállította a hetven év fölötti János bácsit, aki úgy közönt neki, hogy: Dicsértessék a Jézus Krisztus!

- János bácsi – kérdezte az esperesünk  – mondja meg nekem, hogy miért dicsérjük az Úr Jézust?

Az öreg nagy szemeket meresztett, egy ideig gondolkodott, majd rávágta:

- Hát azért, mert megérdemli…

- Helyes válasz – méltatta az esperes – valóban megérdemli, mert meghalt értünk a kereszten, hogy megváltson minket.

Mostanában olvasom a hivatalos katolikus katekéziseket, amelyek úgy kezdõdnek, hogy: Bongiorno! Vajon, miért nem úgy kezdõdnek, hogy:  Laudetur Jesus Christus!?  Én örvendek annak is, hogy valaki jó napot kíván nekem, de akkor most mi van? Már nem is dicsérhessük az Úr Jézus Krisztust? Már nem méltó az Úr Jézus Krisztus a mindennapi dicséretre?... Miért? Kinek és minek kell már megint megfelelni ezzel a változtatással is?...

Való igaz, hogy a gyermekek szája által szerez az Úr dicséretet (Mt 21:16). Igen. Tisztelettel és méltósággal ki kell mondani, hogy az egyházunkban, a katolikus köszöntés nem “Bongiorno!”, hanem "Laudetur Jesus Christus!"

Laudetur Jesus Christus!

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké, ámen. 

Álom az egyházszakadásról

Valamikor 1996-1997 körül, amikor a mi egyházmegyénk helyi zsinata folyt és én imádkoztam az egyházunk szinodális folyamatáért, volt egy felejthetetlen álmom. Álmomban egy gyönyörű zöld réten találtam magamat. Az ég teljesen tiszta volt és gyönyörűen kék. Egy üres, csupasz, fehér fürdőkádban álltam és a fürdőkád mellett egy fehérköpenyes egészségűgyi aszisztesnõ. Felnéztem a kék égre, hogy gyönyörködjem benne. Amint az eget szemléltem, egyszer csak  megláttam egy nagy kék léghajót, amely egy árnyalattal volt sötétebb az égnél. A léghajó igen nagy volt és hosszúkás alakú, akár egy zeppelin...

A léghajó méltóságteljesen, hangtalanul és alig észlelhetõen síklott az égen. Amint nézegettem a léghajót, egyszer csak azt vettem észre, hogy a közepe táján van valamiféle csapszeges csatlakozója, amely összeköti a léghajó két részét. Amint a csapszeget figyeltem, az elkezdett izegni-mozogni, majd egyszer csak kiesett és a léghajó kettévált. Láttam, amint a léghajó lassan kettéválik és a két része elkezd távolodni egymástól.

A léghajó baloldali része elkezdett síklani az ég határa felé és amikor elérte, akkor mintegy átsíklott az "ég függönyén". Amikor hatolt át az ég függönyén, a távózó hajórész elváltozott fomájában és színében. A körvonalai sziporkázva villantak fel, mintha csillagok sziporkáztak volna rajta. A körvonala határozottan egy cethal alakú lett. Amikor ez a cethal áthatolt az égen, rettenetes fájdalommal bőgött fel, mint egy megsebzett bálna vagy mint egy bálna, melynek megölték a borját. A cethal bőgésére beleremegett az ég és a föld. Amikor ez eltûnt, visszanéztem az égen maradt jobboldali léghajó részre. Az továbbra is zavartalanul síklott az ellenkezõ irányba, de tudtam, éreztem, hogy jaj lesz neki...

2015-ben a feleségem egy hasonló álmot látott. Azt álmodta, hogy egy sötét mezőn, egy homályos tájon, rengeteg rémült ember menekül. Egyszerre csak, egy rettenetesen nagy, fekete, lapos aljú, óriási hajó jelent meg az égen. Ez egyre közelített alacsonyan, amíg teljesen el nem borította az eget az emberek feje fölött. Ekkor a hajó teste elkezdett repedezni és a hátsó fele kezdett leszakadozni és darabjai kezdtek lezuhanni a földre. Az emberek, látva a nagy veszélyt, sikoltozva menekültek, ki ahogyan tudott, hogy a zuhanó hajóroncs darabok oda ne nyomják õket. Ezt az álmot kétszer is látta egymás után...

Az álom, értelmezésem szerint, azt jelenti, hogy a hajó, amely az égen úszik az az Egyház. A kék szín az isteni jellegre útal. Tudjuk a Szentírásból, hogy Noé bárkája az Egyházat szimbolizálja ( Lk 17:26). Tehát a hajó az Egyház. A kettévállás, a szakadás, a töredezés, az a nagy szakadást jelentheti, aminek szentírási alapja van.

(2 Thessz 2:3-4) Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani.
(2 Thessz 2:3-4, Károli) Ne csaljon meg titeket senki semmiképen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, ⁴A ki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.

A fürdőkád és az asszisztensnő azt jelenti, hogy mindez az én lelki tisztulásom és gyógyulásom ideje alatt fog kialakulni, ami hosszú évekig tart. 

Tehát ez azt jelenti számomra, hogy a nagy egyházszakadás, a nagy elpártolás a mi idõnkben történik meg. Elõbb csak mozgolódások lesznek az egyházban a két nagy tábor között, majd egyszerre csak nyilvánvalóvá fog válni a szakadás. A szakadás nagy lelki veszedelem ideje lesz, amikor a hitehagyás miatt sokan lezuhannak a földre, sokakat maguk alá temetnek és akkor sokan elvesznek lelkileg. A mi szerepünk, a mi feladatunk az, hogy legyünk felkészülve az emberi lelkek megmentésére ezekben a nehéz idõkben, az igazság hirdetésével.

Ima: Uram irgalmazz! Jézusom bízom Benned! Ámen.
 

Kapcsolódó írás:
"Bolondmise" után - Barsi Balázs atya: Az egyházszakadás végbement.

Somlyó hegyérõl

Több alkalommal jártam egy hegyen, egy fenyves széllében. A hegyoldal eléggé meredek volt és elébb-elébb bokrok meg fenyõfák vetettek árnyékot a muzsdás, nyári, füves oldalra. A hely nagyon emlékeztet a Csíksomlyó hegye déli oldalára. A hegyoldalban emberek ültek a fûben, csoportokban, hol a napon, hol a fák árnyékában. Olyan családi, rokoni, baráti társaságoknak tûntek, akik búcsúra jöttek. Csendesen ültek, beszélgettek, pihengettek és falatoztak. Sétálgattam közöttük, körbejárva a helyet és figyeltem õket. Nem mentem oda egyik csoporthoz sem és nem álltam szóba velük. Olyanok voltak, mint az Úr Jézus kenyérszaporításakor letelepített emberek ( Lk 9:15). Békében táplálkoztak és pihentek...

Egy alkalommal végigjártam ezt a helyet, majd feljutottam a hegy felsõ részére, az erdõ széléhez. Beléptem a fenyvesek közé és hamarosan eljutottam egy sötét tisztásra. Olyan sötét volt az a tisztás, mintha gödörben lett volna vagy mintha alkonyat lett volna. Ezen a sötét tisztáson nagyon sok döglött bikát láttam. A bikák barnák voltak, hatalmas, izmos termettel és vastag szarvakkal. Egyhén oldalra dõlve, szorosan egymás mellett feküdtek behunyt szemekkel. Tudtam, hogy nem alusznak, hanem halottak. Végignéztem a rengeteg sok döglött bikát és elborzadtam. Sajnálattal néztem, hogy az a sok szép bika mind-mind halott. Nem volt rajtuk semmilyen sebhely vagy sérülés, és nem volt dögszaguk sem. Olyanok voltak, mintha csak elaludtak volna, de halottak voltak.

Azt hiszem, hogy az elõbbiek azok, akik Krisztusból táplálkoznak, akik Õhozzá mennek, hogy tálplálja Õket, hogy Nála megpihenjenek és felüdüljenek. Az utobbiak pedig a Básán bikái (Zsolt 22:13), akik habár odajönnek Somlyó hegyére, gonoszságukban, megátalkodottságukban és felfuvalkodottságukban elhagyták Krisztust a bálványokért és az idegen istenekért. Ezek Krisztus ellen támadnak, nem fogadják el Tõle az életet és megfeszítik Õt.

Az iskoláról és a titkos könytvárról

Gyakran jákáltam fel és le hatalmas iskolaépületekben, hol gyalog, hol liftel. Volt amikor az iskolaépület ismerõs volt, hasonló a régi gimnáziumunkhoz és volt, hogy csak hasonlított hozzá, de sokkal nagyobb és sokkal diszesebb volt. Jöttem-mentem a folyosókon, felfedeztem azoknak titkos járatait, újabb csarnokait. Végigcsodáltam a falakat, a csillárokat, a márványokat és az arannyozott, drága tokozatokat. Volt amikor egy orvosi rendelõbe mentem be ebben az iskolában és volt amikor ezen keresztül megint egy titkos könyvtárban találtam magamat. Ez a könyvtár csodálatos volt... Sokszor és sokféleképen találtam rá. Mindig tele volt régi és modern könyvekkel, amelyek gyakran 60-70 cm magasak és 10-15 cm vastagok voltak. Nyitogattam, rakosgattam ezeket a könyveket és csodálatos dolgokat láttam bennük.

Amikor bûnös életet éltem, akkor nem felfele indultam az iskola lépcsõin, hanem lefele az alagsorba, ahol minden sötét volt, nyirkos és büdös. Ilyenkor a könyvek elázottak, foltosak és penészesek voltak. Amikor megtértem és jó életet éltem, akkor megint felfele mentem a épületben és csodálatos csarnokokban járkáltam. A végén mindig kijöttem az iskolából valamelyik túlsó, ismerõs kijáratán és ahogy felmentem az iskola fele a városból, úgy jöttem visszafele a városba az iskolából.

Az embernek tanulnia és növekednie kell egész élete ideje alatt, amig beteljesedik. Az egész élete egy iskola és így valósul meg az a szállóige, hogy: "A jópap holtig tanul."

A szûk út és a titkos könyvtár

Egy akármilyen, két emeletes, kopottas, közepes méretû villában voltam és amint ott kutakodtam, egyszer csak rátaláltam egy titkos járatra. Egy lappancsszerû járaton mentem le, majd elõre kúsztam, majd felmásztam egy csatornában és így tovább. Aztán eljutottam egy olyan helyhez, ahol egy szûk, ablakszerû járaton, mindjárt felfele kellett bújni. Ez a hely annyira szûk volt, hogy azt éreztem megfuladok. A szûk kanyarban éreztem, hogy vagy eltörik a nyakam, vagy megfolylok, vagy úgy megszorulok, hogy ott halok meg. Tudtam, hogy ha elindulok, akkor nincs visszaút. Vagy átjutok rajta, vagy megrekedek és mefuladok. Valahogyan átpréseltem magam és tobábbkúsztam. Egyszer csak egy olyan járathoz érkeztem, amely egy tágas helyre vezetett. Amint azon bejutottam, egy nagy, díszes teremben találtam magamat. A terem fehér burkolatú volt, arany díszítéssel és ott sok, gyönyörû könyvespolc volt. A polcokon, mindenhol, ugyancsak fehér és arannyozott, bõrkötésű könyvek voltak. Körbejártam a könyvespolcokat és nagy örömmel nézegettem azt a rengeteg gyönyörû könyvet.

Késõbb, többször jártam ezen a helyen. Volt olyan, hogy egymás után négyszer-ötször is. Minden egyes alkalommal rettegtem attól a szakasztól, ahol az a szûk hely volt. Éreztem, hogy amint telik az idõ és nagyobb leszek, úgy az a szûk hely egyre inkább veszélyes lesz. A végén már alig volt lelki erõm nekiindulni a titkos járatnak.

Csakis a szûk út vezet az életre, a szûk úton lehet eljutni az igazi tudományra. A szûk út nem a világ útja, hanem az az út, amely lehetetlennek látszik az életben. Ellene kell mondani a világias lelkületnek, a vagyonnak, az érvényesülésnek, a karriernek, a bálványimádásnak... Ez a szûk út. Ez ma kevessen ismerik fel és még kevessebben mernek elindulni rajta...

Az asszonyról és a képesalbumról

Egy épületbe mentem be és ott felvezettek egy emeleti terembe. Az emeleti teremben, egy fehérabroszos, négyszemélyes asztalhoz ültettek. A bal oldalamon egy angyalszerü férfi ült. A jobb oldalamra egy szent asszony foglalt helyet. Az asszony olyan ötvenvalahány éves lehetett, szép arcú, napbarnított, de már parasztosan ráncos. A kezei, a sok munkától, igencsak kérgesek voltak. Fehér inget és lábszárközépig érõ fekete szoknyát viselt. A haja hátra volt kötve asszonyosan egy fejkendõvel. A meglepõ az volt, hogy a szent asszony hosszú fekete szoknyája hasított volt combközépig és amikor helyet foglalt az asztalnál, kivillant a szép alakú combja. Én megszégyeltem magam a pillantásom miatt, de ugyanakkor megéreztem az asszony anyai, megértõ magatartását is. Éreztem, hogy tudja, miként szoktam végigmustrálni a szép nõket, de nem ítél el tisztátalan pillantásaimért. Valamit beszélgettünk, de nem tudom, hogy mit. Majd az angyalszerü férfi magára hagyott a szent asszonnyal és mi ketten leültünk a terem padlójára valami képesalbumot nézni. Õ forgatta a nagy képesalbumot és püspökök arcképeit mutogatta nekem. Sok püspök képeslap méretû képét láttam. Arannyozott papi ruhában voltak, arannyozott püspöki süvegekkel a fejükön. Miután végignéztem az albumot, többé nem láttam az asszonyt és kijöttem az épületbõl ...

Az õrzõangyalunk kisér bennünket hivatásunkban és vannak választottak az Egyházban. Isten egésszen mélyen ismer bennünket, minden gyengeségünkkel, emberségünkkel és gyarlóságunkkal. Az mennyeiek úgy szeretnek bennünket, ahogy vagyunk, nem türelmetlenek irántunk, hanem türelmesen várják, hogy megszentüljünk...

A kristály folyó

Egy dombra mentem fel a sötét éjszakában. A domb szokatlanul meredek volt és a bal felemen, egy kék, belülrõl világító, kristályfolyó folyt le a dombról. Néztem a kék, kristályszerû, belülrõl világító vizet és tisztán leláttam az aljáig. A folyó alján, gyönyörû, kék, gömbölyû kavicsokat pillantottam meg. Amint jobban megnéztem a kavicsokat, tisztán láttam, hogy azok nagyon értékes drágakövek. Ahogy nézegettem ezeket a drágaköveket, arra gondoltam, hogy ha már itt vagyok, szedhetnék magamnak néhány marokkal. Azonnal fejest ugrottam a világító folyóba és leúsztam egésszen az aljáig. Ott összeszedtem egy marék követ, de amikor megnéztem azokat a tenyeremben, láttam, hogy csak kék színû, törött és csíszolatlan mészkõdarabok. Csalódottam bámultam a kövekre... Nem jött, hogy higgyek a szememnek... Hogyan lehetséges ez? Hiszen kintrõl olyan szépek voltak?... Csalódottam dobtam vissza a köveket.

A krisztályfolyó a Szentlélek vizét, a drágakövek a testvéreket szemlélteti. Amíg az ember távolról látja a testvéreket, addig azok díszesek, mint a drágakövek a kegyelem vizében, de amikor közelebbrõl megismeri õket minden gyarlóságaikkal, akkor látja, hogy olyanok, mint a törött és csiszolatlan mészkövek. A testvéreket nem így kellene szemléljük, hanem Isten szemével... Isten nem azt nézi, ami most vagyunk, hanem azt a drágakövet, amivé megálmodott bennünket.