Egy dombra mentem fel a sötét éjszakában. A domb szokatlanul meredek volt és a bal felemen, egy kék, belülrõl világító, kristályfolyó folyt le a dombról. Néztem a kék, kristályszerû, belülrõl világító vizet és tisztán leláttam az aljáig. A folyó alján, gyönyörû, kék, gömbölyû kavicsokat pillantottam meg. Amint jobban megnéztem a kavicsokat, tisztán láttam, hogy azok nagyon értékes drágakövek. Ahogy nézegettem ezeket a drágaköveket, arra gondoltam, hogy ha már itt vagyok, szedhetnék magamnak néhány marokkal. Azonnal fejest ugrottam a világító folyóba és leúsztam egésszen az aljáig. Ott összeszedtem egy marék követ, de amikor megnéztem azokat a tenyeremben, láttam, hogy csak kék színû, törött és csíszolatlan mészkõdarabok. Csalódottam bámultam a kövekre... Nem jött, hogy higgyek a szememnek... Hogyan lehetséges ez? Hiszen kintrõl olyan szépek voltak?... Csalódottam dobtam vissza a köveket.
A krisztályfolyó a Szentlélek vizét, a drágakövek a testvéreket szemlélteti. Amíg az ember távolról látja a testvéreket, addig azok díszesek, mint a drágakövek a kegyelem vizében, de amikor közelebbrõl megismeri õket minden gyarlóságaikkal, akkor látja, hogy olyanok, mint a törött és csiszolatlan mészkövek. A testvéreket nem így kellene szemléljük, hanem Isten szemével... Isten nem azt nézi, ami most vagyunk, hanem azt a drágakövet, amivé megálmodott bennünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése