Somlyó hegyérõl

Több alkalommal jártam egy hegyen, egy fenyves széllében. A hegyoldal eléggé meredek volt és elébb-elébb bokrok meg fenyõfák vetettek árnyékot a muzsdás, nyári, füves oldalra. A hely nagyon emlékeztet a Csíksomlyó hegye déli oldalára. A hegyoldalban emberek ültek a fûben, csoportokban, hol a napon, hol a fák árnyékában. Olyan családi, rokoni, baráti társaságoknak tûntek, akik búcsúra jöttek. Csendesen ültek, beszélgettek, pihengettek és falatoztak. Sétálgattam közöttük, körbejárva a helyet és figyeltem õket. Nem mentem oda egyik csoporthoz sem és nem álltam szóba velük. Olyanok voltak, mint az Úr Jézus kenyérszaporításakor letelepített emberek ( Lk 9:15). Békében táplálkoztak és pihentek...

Egy alkalommal végigjártam ezt a helyet, majd feljutottam a hegy felsõ részére, az erdõ széléhez. Beléptem a fenyvesek közé és hamarosan eljutottam egy sötét tisztásra. Olyan sötét volt az a tisztás, mintha gödörben lett volna vagy mintha alkonyat lett volna. Ezen a sötét tisztáson nagyon sok döglött bikát láttam. A bikák barnák voltak, hatalmas, izmos termettel és vastag szarvakkal. Egyhén oldalra dõlve, szorosan egymás mellett feküdtek behunyt szemekkel. Tudtam, hogy nem alusznak, hanem halottak. Végignéztem a rengeteg sok döglött bikát és elborzadtam. Sajnálattal néztem, hogy az a sok szép bika mind-mind halott. Nem volt rajtuk semmilyen sebhely vagy sérülés, és nem volt dögszaguk sem. Olyanok voltak, mintha csak elaludtak volna, de halottak voltak.

Azt hiszem, hogy az elõbbiek azok, akik Krisztusból táplálkoznak, akik Õhozzá mennek, hogy tálplálja Õket, hogy Nála megpihenjenek és felüdüljenek. Az utobbiak pedig a Básán bikái (Zsolt 22:13), akik habár odajönnek Somlyó hegyére, gonoszságukban, megátalkodottságukban és felfuvalkodottságukban elhagyták Krisztust a bálványokért és az idegen istenekért. Ezek Krisztus ellen támadnak, nem fogadják el Tõle az életet és megfeszítik Õt.

Az iskoláról és a titkos könytvárról

Gyakran jákáltam fel és le hatalmas iskolaépületekben, hol gyalog, hol liftel. Volt amikor az iskolaépület ismerõs volt, hasonló a régi gimnáziumunkhoz és volt, hogy csak hasonlított hozzá, de sokkal nagyobb és sokkal diszesebb volt. Jöttem-mentem a folyosókon, felfedeztem azoknak titkos járatait, újabb csarnokait. Végigcsodáltam a falakat, a csillárokat, a márványokat és az arannyozott, drága tokozatokat. Volt amikor egy orvosi rendelõbe mentem be ebben az iskolában és volt amikor ezen keresztül megint egy titkos könyvtárban találtam magamat. Ez a könyvtár csodálatos volt... Sokszor és sokféleképen találtam rá. Mindig tele volt régi és modern könyvekkel, amelyek gyakran 60-70 cm magasak és 10-15 cm vastagok voltak. Nyitogattam, rakosgattam ezeket a könyveket és csodálatos dolgokat láttam bennük.

Amikor bûnös életet éltem, akkor nem felfele indultam az iskola lépcsõin, hanem lefele az alagsorba, ahol minden sötét volt, nyirkos és büdös. Ilyenkor a könyvek elázottak, foltosak és penészesek voltak. Amikor megtértem és jó életet éltem, akkor megint felfele mentem a épületben és csodálatos csarnokokban járkáltam. A végén mindig kijöttem az iskolából valamelyik túlsó, ismerõs kijáratán és ahogy felmentem az iskola fele a városból, úgy jöttem visszafele a városba az iskolából.

Az embernek tanulnia és növekednie kell egész élete ideje alatt, amig beteljesedik. Az egész élete egy iskola és így valósul meg az a szállóige, hogy: "A jópap holtig tanul."

A szûk út és a titkos könyvtár

Egy akármilyen, két emeletes, kopottas, közepes méretû villában voltam és amint ott kutakodtam, egyszer csak rátaláltam egy titkos járatra. Egy lappancsszerû járaton mentem le, majd elõre kúsztam, majd felmásztam egy csatornában és így tovább. Aztán eljutottam egy olyan helyhez, ahol egy szûk, ablakszerû járaton, mindjárt felfele kellett bújni. Ez a hely annyira szûk volt, hogy azt éreztem megfuladok. A szûk kanyarban éreztem, hogy vagy eltörik a nyakam, vagy megfolylok, vagy úgy megszorulok, hogy ott halok meg. Tudtam, hogy ha elindulok, akkor nincs visszaút. Vagy átjutok rajta, vagy megrekedek és mefuladok. Valahogyan átpréseltem magam és tobábbkúsztam. Egyszer csak egy olyan járathoz érkeztem, amely egy tágas helyre vezetett. Amint azon bejutottam, egy nagy, díszes teremben találtam magamat. A terem fehér burkolatú volt, arany díszítéssel és ott sok, gyönyörû könyvespolc volt. A polcokon, mindenhol, ugyancsak fehér és arannyozott, bõrkötésű könyvek voltak. Körbejártam a könyvespolcokat és nagy örömmel nézegettem azt a rengeteg gyönyörû könyvet.

Késõbb, többször jártam ezen a helyen. Volt olyan, hogy egymás után négyszer-ötször is. Minden egyes alkalommal rettegtem attól a szakasztól, ahol az a szûk hely volt. Éreztem, hogy amint telik az idõ és nagyobb leszek, úgy az a szûk hely egyre inkább veszélyes lesz. A végén már alig volt lelki erõm nekiindulni a titkos járatnak.

Csakis a szûk út vezet az életre, a szûk úton lehet eljutni az igazi tudományra. A szûk út nem a világ útja, hanem az az út, amely lehetetlennek látszik az életben. Ellene kell mondani a világias lelkületnek, a vagyonnak, az érvényesülésnek, a karriernek, a bálványimádásnak... Ez a szûk út. Ez ma kevessen ismerik fel és még kevessebben mernek elindulni rajta...

Az asszonyról és a képesalbumról

Egy épületbe mentem be és ott felvezettek egy emeleti terembe. Az emeleti teremben, egy fehérabroszos, négyszemélyes asztalhoz ültettek. A bal oldalamon egy angyalszerü férfi ült. A jobb oldalamra egy szent asszony foglalt helyet. Az asszony olyan ötvenvalahány éves lehetett, szép arcú, napbarnított, de már parasztosan ráncos. A kezei, a sok munkától, igencsak kérgesek voltak. Fehér inget és lábszárközépig érõ fekete szoknyát viselt. A haja hátra volt kötve asszonyosan egy fejkendõvel. A meglepõ az volt, hogy a szent asszony hosszú fekete szoknyája hasított volt combközépig és amikor helyet foglalt az asztalnál, kivillant a szép alakú combja. Én megszégyeltem magam a pillantásom miatt, de ugyanakkor megéreztem az asszony anyai, megértõ magatartását is. Éreztem, hogy tudja, miként szoktam végigmustrálni a szép nõket, de nem ítél el tisztátalan pillantásaimért. Valamit beszélgettünk, de nem tudom, hogy mit. Majd az angyalszerü férfi magára hagyott a szent asszonnyal és mi ketten leültünk a terem padlójára valami képesalbumot nézni. Õ forgatta a nagy képesalbumot és püspökök arcképeit mutogatta nekem. Sok püspök képeslap méretû képét láttam. Arannyozott papi ruhában voltak, arannyozott püspöki süvegekkel a fejükön. Miután végignéztem az albumot, többé nem láttam az asszonyt és kijöttem az épületbõl ...

Az õrzõangyalunk kisér bennünket hivatásunkban és vannak választottak az Egyházban. Isten egésszen mélyen ismer bennünket, minden gyengeségünkkel, emberségünkkel és gyarlóságunkkal. Az mennyeiek úgy szeretnek bennünket, ahogy vagyunk, nem türelmetlenek irántunk, hanem türelmesen várják, hogy megszentüljünk...

A kristály folyó

Egy dombra mentem fel a sötét éjszakában. A domb szokatlanul meredek volt és a bal felemen, egy kék, belülrõl világító, kristályfolyó folyt le a dombról. Néztem a kék, kristályszerû, belülrõl világító vizet és tisztán leláttam az aljáig. A folyó alján, gyönyörû, kék, gömbölyû kavicsokat pillantottam meg. Amint jobban megnéztem a kavicsokat, tisztán láttam, hogy azok nagyon értékes drágakövek. Ahogy nézegettem ezeket a drágaköveket, arra gondoltam, hogy ha már itt vagyok, szedhetnék magamnak néhány marokkal. Azonnal fejest ugrottam a világító folyóba és leúsztam egésszen az aljáig. Ott összeszedtem egy marék követ, de amikor megnéztem azokat a tenyeremben, láttam, hogy csak kék színû, törött és csíszolatlan mészkõdarabok. Csalódottam bámultam a kövekre... Nem jött, hogy higgyek a szememnek... Hogyan lehetséges ez? Hiszen kintrõl olyan szépek voltak?... Csalódottam dobtam vissza a köveket.

A krisztályfolyó a Szentlélek vizét, a drágakövek a testvéreket szemlélteti. Amíg az ember távolról látja a testvéreket, addig azok díszesek, mint a drágakövek a kegyelem vizében, de amikor közelebbrõl megismeri õket minden gyarlóságaikkal, akkor látja, hogy olyanok, mint a törött és csiszolatlan mészkövek. A testvéreket nem így kellene szemléljük, hanem Isten szemével... Isten nem azt nézi, ami most vagyunk, hanem azt a drágakövet, amivé megálmodott bennünket.

A menyegzőről

Álmomban egy nagy ajtó előtt álltam. Amikor a kilincset kerestem, az ajtó egyszerre csak kinyílt, és egy fehér reverendás püspökszerű, idős és roppant tekintélyes ember lépett velem szembe. Komoly-szigorúan rámpillantott, majd elment mellettem. A megnyilt ajtón keresztül beléptem. 

Odabent egy tányérnyi kerek tálat találtam, tele valami hófehér, sűrű folyadékkal. Olyan volt, mint valami fehér diszperzit falfesték. Letettem a tálat egy helyre, és megmostam az arcomat abban a fehér valamiben. Akkor arra gondoltam, hogy az a fehér reverendás elment, hogy megeskesse a barátját. Hiszen ő a vőlegény barátja. 

Ekkor ráeszméltem, hogy nekem sietnem kell, nehogy lekéssem az esküvőt. Igyekeztem is egy erdőn keresztül az ösvényen. A kápolna kicsi volt, akár a csíksomlyói Salvator kápolna, és egy szép kert mélyén állott. 

A délutáni nap kellemesen sütött be a lombok között, és csak egy keskeny, otthonos ösvény vezetett a kápolnához. Odasiettem, de már megtörtént az esküvő, és az ifjú pár éppen jött ki a kápolnából. Az ösvény két oldalán püspökök sorakoztak, fehér csipkés, lila ruhás, lila sipkás öltözetben. A jobb oldalon, utolsónak, egy gyermektermetű, dundi, fekete hajú püspök állt. Ekkor én is odaálltam mellé, és figyeltem, hogy mikor jön az új pár. 

Egyszerre csak odaérkeztek hozzám. Ekkor én arra gondoltam, hogy ha már itt vagyok, akkor nekem is ünnepelnem, köszöntenem kellene őket. Mivel sietve jöttem, és nem volt semmiféke virág a kezemben, így megfordultam és a mögöttem levő jázmibokorból téptem két maroknyi virágszirmot. De a virágokat fejestől téptem le, ezért amikor a menyaszonyra szórtam, azok kopogva perregtek alá a ruháján. Erre a menyasszony csodálkozva emelte rám a tekintetét. Annyira szép és meglepő volt, hogy a vőlegényt már nem is nézhettem meg, és így elhaladtak előttem...

Ez Krisztus és az Egyház házasságát szemlélteti (Ef 5:32), és a násznépet, az üdvözültek sorat (Mt 9:15).    

A csodálatos város, amelyet egy folyó szel ketté

Egy csodálatos városban voltam, amelyet egy folyó szelt ketté. A folyó innensõ oldala hétköznapi volt, de a tulsó oldala különös és csodálatos házakból állt, amelyek mintha nem e világból valók lettek volna. Ezen a csodálatos oldalon, a folyó melletti házak még egyszerübbek voltak, de amint felemeltem a szemeimet, láttam, hogy messze a távolban, ott ragyog a város dicsõsége. Sûrgetõ vágyat éreztem, hogy elinduljak a város túlsó felébe, ahol azokat a csodálatos házakat és azt a dicsõséget láttam. Ezek a házak olyan Gaudi-féle házak voltak, modernek, de mégis régiesek, tökéletes formákkal és idomokkal. A folyó partján egy rockzenekar zenélt, de odébb csend volt és az emberek békésen sétálgattak kettessével. Elindultam az utcákon a dicsõséges városrész felé, ahol azokat a csodálatos házakat láttam, de bekeveredtem valami zsákutcába és nem haladhattam tovább. Láttam távolról a város dicsõségét, de az akadályok nem engedtek odajutni.

A túlsó part Isten országa ( Lk 17:21). Elindulunk Isten országa felé, de az élet nehézségei gátolnak abban, hogy eljussunk Isten dicsõségének szemlélésére. Törekednünk kell, hogy körülményeinktõl függetlenül megnyerjük magunknak Isten országát...