Elmentünk az orvoshoz, és a második vizit alkamával az orvos észrevette, hogy édesanyám rákos. Nem szólt semmit, csak megírta az utalót a korházba, de én az arckifejezéséből rögtön láttam, hogy nagy baj van. Mielőtt a korházba befeküdt volna, elmentünk vasárnap misére a kegytemlomba, szentségekhez járultunk és a jubileumi búcsúimát elimádkoztuk.
Kétszer volt befeküdve a korházba perfúziós kezelésre. Utoljára, május végén, az orvos megmondta édesanyámnak, hogy rákos, és hogy már annyira elterjedt a betegség, hogy nem kezelhető, nem müthető, nem tud többet segíteni rajta, és véglegesen kiutalta a kórházból.
A kórházban egy alkalommal, a folyosón várakozva, imádkoztam a gyógyulásáért, és a Szentlélek azt sugallta, hogy az imám meghallgatásra talált, és édesanyám meggyógyul. Ekkor még nem tudtam, hogy a lelki gyógyulásáról szólt az Úr, az örök életre való meggyógyulásról…
Amint hazakerültünk a korházból, édesanyám megkért, hogy amíg mozogni tud, hordozzam el őt mindenhová ahová kéri, mert el akar búcsúzni minden rokonától, barátjától, kollegájától, a szeretett munkahelyétől és falujától.
Elmentünk a szülőfalumba, ahol kilenc évet laktunk, és ahonnan édesanyám több mint húsz évnyi tanítói szolgálat után vonult nyugdijba. Ott végigjártunk mindenkit, akit valaha szeretett. Nem fogom soha elfelejteni hogyan csillogtak a szemei amikor beléptünk abba a tanterembe, amely valaha az ő osztálya volt, és végignézte a falakat diszitő didaktikai anyagokat. Az az öröm és szeretet, ami a szivében volt a szakmája, az iskolája, a gyermekek és az emberek iránt, leírhatatlan. Súgárzott az belőle...
A faluban, szegényke, már nem tudott kiszállni az autóból, de derüsen, nagy hangon mondta mindekinek, hogy ő rákos és búcsúzni jött. Búcsuzni jött, mert neki meg kell hallnia… A régi jó ismerõsök, barátok, szörnyülködve körülállták az autót, vigasztalták, kávét hoztak ki, elbeszélgettünk a régi szép idõkrõl. A végén már viccelõdtünk és kacagtunk is, mint régen. Ez hasonlóképpen történt édesanyám szülőfajulában is, a szülõi háznál és a rokonoknál...
Óriási életbölcsessének lehettem tanúja, hogy mit is ér valamit az emberi élet. Látzam mire is számithat az ember halála előtt, és hogyan is kell az utolsó leltárt elvégezni… Bárcsak hasznomra lenne…
Csak érdekességként írom le: azok közül az emberek közül, akiktől édesanyám halálos betegen elbúcsúzott, az egyik előtte halt meg egy hónappal, és a másik két nappal utána. Az a férfi, aki előtte halt meg, tiz évvel fiatalabb egészséges ember volt, amikor nála jártunk búcsúzkodni. Hát, ez ilyen, nem tudjuk mikor jön el a mi óránk…
Amikor már végleg az ágyba esett, gyakran kért, hogy imádkozzak vele. Ilyenkor olvastam neki a szentírásból. Egy alkalommal magyaráztam neki az evangéliumot és annyira felbuzdult a magyarázataimra, hogy az egész lénye áttüzült, és nagyon lelkesedett, dicsőitve Istent. A betegsége vége felé, már nehezen ment az imádság. Mindig a Dicsőséges Rózsafüzér harmadik tizedét imádkozta, “aki a Szentlelket elküldötte” titkot, mert a Rózsafüzér Társulatban valamikor ezt vállalta volt el. Hát, nem is hagyott minket magunkra a drága Szentlélek és a Szűzanya…
Amint teltek a napok, lassacskán kezdtünk beszélgetni a nagy elválásról, a nagy utazásról. Mindig mondogatta, hogy nem éri meg a karácsonyt, én meg vigasztalgattam, hogy még a húsvétot is megéri. Vigasztaltam őt az Úr Jézus igéretével: “elmegyek, hogy helyet készítsek számotokra, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” és megkértem, hogy ha majd a szentek közösségében lesz, imádkozzon értem. Ő ezt komolyan meg is igérte nekem. Ebben az időben kezdett hagyatkozni, hogy amikor majd felravatalozzák, az olvasóját (rózsafüzérét) tegyem a kezére, a rúzsát pedig a zsebébe. Ezt utólsó kivánságként hagyta hátra nekem...
A halála előtt egy pár nappal édesapám, szegény, riasztott mindnyájunkat, hogy jõjjünk mert hal meg. Összegyültünk és imádkozva vártunk. Egyszer csak megérkezett sógorom, aki nagyon vicces természetű volt, és azt mondta neki, hogy még nem hal meg. Elkezdett tréfálni, és egy régi viccüket emlegetve mondta neki, hogy: ”tanti de la Los Angeles”. Számomra ez prófétikus volt: “az angyaloknál lakó nénikém”. Ettől aztán még annyira magához tért, hogy amikor az unokatestvérem arról beszélt, hogy édesanyám valamikor milyen jó énekes és táncos volt, intett, hogy egyet sirüljenek. Fel is álltak és könnyezve éneketék-járták a csárdást édesanyám halálos ágya mellett…
December 2.-án este, fél tíz körül, a halál teljesen egyedül találta... Csendben húnyt ki, mind a csonkig égő gyertya. Senki sem volt mellette, senki nem vette észre… Édesapám és bátyám éppen kiléptek mellőle, én pedig otthon pihentem.
Ettől a pillanattól kezdve Isten kezében voltunk. Sokat lehetne beszélni arról, hogyan áradt reák Isten szeretete, kegyelme és segitsége az alatt a három nap alatt, amíg a temetés lezajlott.
A ravatalozóba egyedül mentem ki. Fagyos tél volt és a csontá dermedt kezekre én tekertem rá az olvasót. Mielőtt a rúzst a zsebébe dugtam volna, kinyitottam, és megnéztem. Ugyanaz a rikítópiros rúzs volt, amit világéletében használt, teljesen kifogyva, kikaparva, elhasználva, mint az ő kopogóra asszott-fagyott teste…
Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is volt neki annyira fontos az a rúzs? Miért ezt a két dolgot: az olvasót és a rúzst, választotta utolsó útitársként, mintha csak a szent és a profán szimbólumai lennének az ő életére vonatkozóan… Vajon a rúzs a profánt, az élete szentségtelen oldalát jelképezné? Vagy talán ez csak egy utolsó hóbort volt, mert hát neki világéletében ott volt a rúzs a kabátkája zsebében? Nem hiszem… Azt hiszem, hogy mindig szép akart lenni, mindig boldog akart lenni…Ez a vágy kitörölhetetlenül a szívébe volt vésve. Ezt a kitörülhetetlen vágyát pedig az imádság által, az Istenhez vezető út végén, magánál Istennél, az örök hazában találta meg…
És mi, hogy vagyunk ezzel? Mi megtért emberek, hogyan viszonyulunk, a szépitőszerekhez, az énekhez, a tánchoz? Rájöttem, hogy betegesen és képmutatató módon. Sokan úgy teszünk, mintha nem szeretnénk szépek lenni, nem szeretnénk szépen énekelni, táncolni. Pedig csak hazudunk önmagunknak… Igen… Akarunk… Ez a vágy ott van lényünk legmélyén, mert Isten is ezt akarja. Isten azt akarja, hogy szépek legyünk, hogy örvendjünk, hogy boldogok legyünk. Az örök életbe vetett hitünk, egy örök szépség, örök vigasság és egy örök boldogság perspektváját vetiti elénk. Egy örök lakodalomba készülünk, ahol mindenki szép, ahol mindenkinek gyönyörü a ruhája, ahol mindenki boldogan énekel és táncol.
Azt mondtam a feleségemnek, amikor az őszülő haját ki akarta növeszteni: ”Szivem, fiatal vagy, szép vagy, fesd meg a hajad szép, természetes színre. Nekem ne csúfoskojanak a fiatal fejeden ősz hajszálak. Fesd ki a szájad diszkrét, természetes színű rúzzsal, és használj, finom diszkrét illatszereket. Nekem szép legyél ám, mert te szép vagy!”
Nem a arckifestéssel és hajfestéssel van a gond, hanem a visszaélésekkel, amikor valaki agyonpulitérozza, agyonfesti magát. Nem az énekkel és a táncal van a baj, hanem a dorbézolásokkal. Mindennek megvan a maga ideje: megvan a szépség ideje és megvan az öregség ideje… Megvan a tánc, a mulatság ideje, és megvan a gyásznak az ideje…
Csodálatos módon, rajtam kívül és a feleségemen kivül, még hárman kaptak álomban, próféciában, vagy látomásban visszajelzést, hogy ő most jó helyen van, meggyógyult, fölkelt, és munkálkodik. A visszajelzésekben vagy gyönyörű volt a ruhája volt, és szép, boldog volt, vagy több ízben is sepregetéssel munkálkodott. Hiszem, hogy így van…
Nagy hitü, szerető, önfeláldozó, igazságos és bátor asszony volt, aki nem remélt magának megemlékezést embertársaitól. Ennek ellenére különös tisztelettel adóztak halálakor és a búcsúztatóban azt mondták a sírgödre mellett: “Betöltötted hármas hivatásodat: feleség, anya, és népnevelő voltál!.”
Emléke legyen áldott!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése