Az olvasó meg a rúzs

2000-et irtunk, megkezdõdött a jubileumi esztendõ. Mire feleszmélhettem, és tervezgethettem volna azévi teendõimrõl, édesanyám lebetegedett. Azelõtt is betegeskedett már hosszú ideje, de nem vettük komolyan. Ekkor viszont láttam, hogy komolyra fordult a dolog, meg kell indulni.
Elmentünk az orvoshoz, és a második vizit alkamával az orvos észrevette, hogy édesanyám rákos. Nem szólt semmit, csak megirta az útalót a korházba, de én az arckifejezésébõl rögtön láttam, hogy nagy baj van. Mielõtt a korházba befeküdt volna, elmentünk vasárnap misére a kegytemlomba, szentségekhez járultunk és a jubileumi búcsúimát elimádkoztuk.
Kétszer volt befeküdve a korházba perfúziós kezelésre. Utoljára, május végén, az orvos megmondta édesanyámnak, hogy rákos és hogy már annyira elterjedt a betegség, hogy nem kezelhetõ, nem müthetõ, nem tud többet segiteni rajta és véglegesen kiútalta a kórházból. A kórházban egy alkalommal, a folyosón várakozva, imádkoztam a gyógyulásáért, és a Szentlélek azt sugallta , hogy az imám meghallgatásra talált és édesanyám meggyógyul. Ekkor még nem tudtam, hogy a lelki gyógyulásáról szólt az Úr, az örök életre való meggyógyulásról…
Amint hazakerültünk a korházból, édeasnyám megkért, hogy amig mozogni tud, hordozzam el õt mindenhová ahová kéri, mert el akar búcsúzni minden rokonától, barátjától, kollegájától, a szeretett munkahelyétõl és falujától.
Elmentünk a szülõfalumba, ahol kilenc évet laktunk és ahonnan édesanyám több mint húsz évi tanítói szolgálat után vonult nyugdijjba. Ott végigjártunk mindenkit akit valaha szeretett. Nem fogom soha elfelejteni hogyan csillogtak a szemei amikor beléptünk abba a tanterembe, amely valaha az õ osztálya volt és végignézte a falakat diszitõ didaktikai anyagokat. Az az öröm és az a szeretet ami a szivében volt a szakmája, az iskolája, a gyermekek és az emberek iránt, leírhatatlan. Súgárzott belõle...
A faluban, szegényke, már nem tudott kiszállni az autóból, de derüsen, nagy hangon mondta mindekinek, hogy õ rákos és búcsúzni jött. Búcsuzni jött, mert neki meg kell hallnia… A régi jó ismerõsök, barátok, szörnyülködve körülállták az autót, vigasztalták, kávét hoztak ki, elbeszélhgettünk a régi szép idõkrõl. A végén már viccelõdtünk és kacagtunk mint régen... Ez igy történt édesanyám szülõfajulában is, a szülõi háznál, a rokonoknál...
Óriási életbölcsessének lehettem tanúja, hogy mit is ér valamit az emberi élet, mire is számithat az ember halála elõtt, hogyan is kell az utolsó leltárt elvégezni…
Bárcsak hasznomra lenne… Csak érdekességként irom le: azok közül az emberek közül, akiktõl édesanyám halálos betegen elbúcsúzott, az egyik elõtte halt meg egy hónappal, és a másik két nappal utána. Az a férfi, aki elõtte halt meg, tiz évvel fiatalabb egészséges ember volt, amikor nála jártunk búcsúzkodni. Hát, ez ilyen, nem tudjuk mikor jön el a mi óránk…
Amikor már végleg az ágyba esett, gyakran kért, hogy imádkozzak vele. Ilyenkor olvastam neki a Szentirásból. Egy alkalommal magyaráztam neki az evangéliumot és annyira felbuzdult a magyarázataimra, hogy az egész lénye áttüzült és nagyon lelkesedett, dicsõitve Istent. A betegsége vége fele, már nehezen ment az imádság. Mindig a Dicsõséges Rózsafüzér harmadik tizedét imádkozta, “aki a Szentlelket elküldötte” titkot, mert a Rózsafüzér Társulatban valamikor ezt vállalta volt el. Hát, nem is hagyott magunkra a drága Jézus Szent Lelke és a Szüz Anya…
Amint teltek a napok, lassacskán kezdtünk beszélgetni a nagy elválásról, a nagy útazásról. Mindig mondogatta, hogy nem éri meg a karácsonyt, én meg vigasztalgattam, hogy még a húsvétot is megéri. Vigasztaltam õt az Úr Jézus igéretével: “ elmegyek, hogy helyet készitsek számotokra, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” és megkértem, hogy ha majd a szentek közösségében lesz, imádkozzon értem. Õ ezt komolyan meg is igérte nekem. Ebben az idõben kezdett hagyatkozni, hogy majd amikor felravatalozzák, a rózsafüzér legyen a kezén, és a rúzs pedig legyen a zsebében. Ezt utólsó kivánságként hagyta hátra.
A halála elõtt egy pár nappal édesapám, szegény, riasztott mindnyájunkat, hogy jõjjünk mert hal meg. Összegyültünk és imádkozva vártunk… Egyszer csak megérkezett sógorom, aki nagyon vicces természetü és azt mondta neki, hogy még nem hal meg. Elkezdett tréfálni, egy régi viccüket emlegetve mondta neki, hogy:”tanti de la Los Angeles”. Számomra ez prófétikus volt: “az angyaloknál lakó nénikém”. Ettõl aztán még annyira magához tért, hogy amikor az unokatestvérem arról beszélt, hogy édesanyám valamikor milyen jó énekes, táncos volt, intett, hogy egyet sirüljenek. Fel is álltak és könnyezve éneketék-járták a csárdást édesanyám halálos ágya mellett…
December 2.-án este, fél tiz körül, a halál teljesen egyedül találta... Csendben húnyt ki, mind egy csonkig égõ gyertya. Senki sem volt mellette, senki nem vette észre… Édesapám és bátyám éppen kiléptek mellõle, én pedig otthon pihentem.
Ettõl a pillanattól kezdve Isten kezében voltunk. Sokta lehetnek beszélni arról, hogyan áradt reák Isten szeretete, kegyelme és segitsége az alatt a három nap alatt, amíg a temetés lezajlott.
A ravatalozóba egyedül mentem ki. Fagyos tél volt és a csontá dermedt kezekre én tekertem rá az olvasót… Mielõtt a rúzst a zsebébe dugtam volna, kinyitottam, és megnéztem. Ugyanaz a rikitópiros rúzs volt amit világéletében használt, teljesen kifogyva, kikaparva, elhasználva, mint az õ kopogóra asszott-fagyott teste…
Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is volt neki annyira fontos az a rúzs? Miért ezt a két tárgyat: az olvasót és a rúzst, választotta utolsó útitársként, mintha csak a szent és a profán szimbólumai lennének az õ életére vonatkozóan… Vajon a rúzs a profánt, az élete szentségtelen oldalát jelképezné? Vagy talán ez csak egy utolsó hóbort volt, mert hát neki világéletében ott volt a rúzs a kabátkája zsebében? Nem hiszem… Azt hiszem, hogy mindig szép akart lenni, mindig boldog akart lenni…Ez a vágy kitörölhetetlenül a szivébe volt vésve. Ezt a kitörülhetetlen vágyát pedig az imádság által, az Istenhez vezetõ út végén, magánál Istennél, az örök hazában találta meg…
És mi, hogy vagyunk ezzel? Mi megtért emberek, hogyan viszonyulunk, a szépitõszerekhez, az énekhez, a tánchoz? Rájöttem, hogy betegesen és képmutatató módon. Sokan úgy teszünk, mintha nem szeretnénk szépek lenni, nem szeretnénk szépen énekelni, táncolni. Pedig csak hazudunk önmagunknak… Igen… Akarunk… Ez a vágy ott van lényünk legmélyén, mert Isten is ezt akarja Isten azt akarja, hogy szépek legyünk, hogy örvendjünk, hogy boldogok legyünk. Az örök életbe vetett hitünk, egy örök szépség, örök vigasság és egy örök boldogság perspektváját vetiti elénk. Egy örök lakodalomba készülünk, ahol mindenki szép, ahol mindenkinek gyönyörü a ruhája, ahol mindenki boldogan énekel és táncol.

Azt mondtam a feleségemnek, amikor az õszülõ haját ki akarta növeszteni: ”Szivem, fiatal vagy, szép vagy, fesd meg a hajad szép, természetes szinre. Nekem ne csúfoskojanak a fiatal fejeden õsz hajszálak. Fesd ki a szájad diszkrét, természetes szinû rúzzsal és használj, finom diszkrét illatszereket. Nekem szép legyél ám, mert te szép vagy!”
Nem a arckifestéssel és hajfestéssel van a gond, hanem a visszaélésekkel, amikor valaki agyonpulitérozza, agyonfesti magát. Nem az énekkel és a táncal van a baj, hanem a visszaélésekkel, vagyis a dorbézolásokkal. Mindennek megvan a maga ideje: megvan a szépség ideje és megvan az öregség ideje… Megvan a tánc, a mulatság ideje és megvan a gyásznak az ideje…
Csodálatos módon, rajtam kivül és a feleségemen kivül, még hárman kaptak álomban, próféciában, vagy látomásban visszajelzést, hogy õ most jó helyen van, meggyógyult, fölkelt, és munkálkodik. A visszajelzésekben vagy gyönyörü volt a ruhája volt, és szép, boldog volt, vagy több izben is sepregetéssel munkálkodott. Hiszem, hogy így van…
Nagy hitü, szeretõ, önfeláldozó, igazságos és bátor asszony volt, aki nem remélt magának megemlékezést embertársaitól. Ennek ellenére különös tisztelettel adóztak halálakor és a búcsúztatóban azt mondták a sirgödre mellett: “Betöltötted hármas hivatásodat: feleség, anya, és népnevelõ voltál!.”