Lévi és Grigorás

Lévi tizenhárom éves volt, amikor a nyári vakációban megismerte Grigorást. Együtt játszodtak a tömbházak közötti parkolókban. Akkor még majdnem teljesen üressen álltak, és nyugodtan labdázhattak a gyerekek. Grigorás egyidõs volt Lévivel, talán néhány hónappal fiatalabb, de Lévi rögtön érezte, hogy valami nincs rendben vele. A bal arcán csúnya összevart piros heg ágazott széjjel, és az eltorzult arcában furcsán csillogott a szeme. Azt mondta, hogy egy traktor utánfutó sarka ütötte meg. De nem csak ez volt a baj nála, hanem a családja is meglehetõsen furcsa volt. Az utca túloldalán álló tömbházban laktak, és az apja állandóan az elsõ emeleti konyhaablakban ült. Az anyját soha sem lehetett látni. Lévit mindez nem igazán érdekelte, és amikor úgy adódott, szivesen játszott Grigorással, mint bármelyik más gyerekkel a negyedben. Ez így volt talán egy éven át, aztán egy szép nap Grigorás eltünt Lévi életébõl…

Lévi eléggé jól tanult, elvégezte a középiskolát, majd bejutott az egyetemre. Évek múlva, amint a tanulmányait elvégezte, hazakerült szülõvárosába, ahol dolgozni kezdett. Telt-múlt az idõ, Lévi megnõsült, és már gyerekei is születtek. Húsz év telhetett el azóta, amikor egy szép napon Lévi meglátta Grigorást az utcán. Rögtön felismerte, és látta a külsejérõl, hogy egy lecsúszott emberrõl van szó. Eszébe jutott Grigorás családja, és egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy ide jutott. Lévi már eleget látott ilyent… Az élet megtanította felismerni a rendetlen életvitel következményeit. Egy kis idõ után, Lévi megint látja Grigorást, amint egy kiskorú, ugyancsak rendezetlen családból származó leányt ölelget az utcán. Késõbb megtudta, hogy azoknál a népeknél lakik, és nagyon sajnálatra méltó módon él...

Ez éveken keresztül így volt... A tisztességes életű Lévi kerülgette az utcán a lecsúszott Grigorást, amíg csak egyszer, egy szép napon, Grigorás le nem szólitotta. Grigorás köszöntötte Lévit, emlékeztette a gyerekkori ismeretségükre, majd művészi hirtelenséggel átváltott a kéregetésre. Lévi nagyon zavarban jött, és feszélyezetten érezete magát Grigorás társaságában. Nézelõdött jobbra is, balra is, vajon melyik ismerõse látja meg, hogy kivel kezelt le. Hamar kotorni kedte zsebeit, s odanyomott neki egy csomag olcsó szivarra valót, majd elsietett...

Ez így ment egy darabig... Amikor találkoztak, néhány semmitmondó szó után, egy csomag szivarravaló cserélt gazdát. Egy idõ után, mintha már belejött volna, Lévi már nem sietett el olyan hamar, hanem leállt néhány mondat erejéig Grigorással. Egyszer aztán, Lévi olyan keresetre tett szert, hogy úgy érezte, alamizsnát kell adnia. De kinek adja? Sajnos, volt már rossz tapasztalata, hogy az alamizsnát nem megfelelõ személynek adta, és jobb lett volna inkább egy rászorulót keresni. Amint így gondolkodott autóvezetés közben, észrevette Grigorást, amint teljesen elázva, bokáig érõ latyakos hóban, egy kis, csámpás kerekű szekérkét húz hazafelé, megrakva tűzrevaló hulladékkal. Ime az ember – gondolta Lévi - hamar megállitotta az autót, odaszaladt Grigoráshoz, és a markába nyomta a pénzt. Grigorás szeműgyre vette a markába csúsztatott összetűrt pénzt, majd hátratolta izzadt homlokán a koszos kalapját, és mélyen Lévi szemébe nézett. Lévi szótlanul sarkonfordult, beült az autóba, és elhajtott...

A következõ találkozásnál Grigorás semmit se szólt az űgyrõl, hanem panaszkodni kezdett nehéz sorsáról és szegénységérõl. Elmondta, hogy a tömbházak alagsorában a szennycsöveket, kifolyókat javítja, és a szennyet lapátolja, sepri ki. Nadrágja, keze, de az arca is fekete volt a alagsorban leiszaposodott szennytõl. Lévi elnézte Grigorást, és közben azon törte a fejét, hogy mit tehetne érte. Eszébe jutott, hogy van a szekrényébe egy kezes-lábas munkanadrágja. Megkérte Grigorást, hogy várjon, és elszaladt érte. Grigorás nagyon megörvendett amikor meglátta a fáin, bélelt, téli munkanadrágot, és örömébe kért egy csomag szivarra valót is. Egy kis gondolkodás után, ezúttal megtoldta egy decire valóval is, elvégre, ha lúd akkor legyen kövér. Lévi nézte a vigyorgó Grigorást, és arra gondolt, hogy ennek az embernek most erre van szüksége. Ez az õ vigasza az ő nyomorúságában… Adott neki szivarra és italra valót. A közelben kéregetõ leányka, aki mellesleg, éppen Grigorással egy házban élt, odakiáltotta Lévinek: “Ne adjon neki, me’ megigya!” Lévi mosolyogva visszakiálltotta neki: “ Váljon egészségére!”. Erre mindhárman nevetni kezdtek, és Grigorás befordult a két házzal odébb lévõ, kapualjban működõ kocsmába, hogy egy deci vegyített szesszel felmelegitse szívét...

Alig telt el pár nap - Lévi bánatára - megint Grigorásba botlott. Grigorás elkezdte enni a fejét ezúttal, hogy szerezzen neki valami alkalmi munkát a tömbházban. Váltig fogadkozott, hogy õ bármit megcsinál: pincét takarít ki, cserepet rak, galambürüléket takarít le a padlásról, csatornát pucol ki, stb… Egyszóval: bármit... Addig alkalmatlankodott, míg Lévi megígérte, hogy elhívja a tömbháza alagsorába a kifolyócsövek megjavítására.

Lévi tisztában volt azzal, hogy Grigorás nem tudja megoldani a problémát, és elõre sejtette, hogy kidobott pénz lesz az, amit majd kifizet neki, de arra gondolt: “hadd csaljunk egy kicsit a szegény ember érdekébe is, hisz a gazdagok érdekében csalnak eleget”. Grigorás el is jött, és délutánig hordta a szennyet az alagsorban egyik helyiségbõl a másikba, persze teljesen hiába, majd délután felslattyogott a szutykos gumicsizmáival Lévi ajtaja elé, hogy fizesse ki. Lévi lement az alagsorba, és látta, hogy az van amit elõre sejtett, de kifizette Grigorásnak a napi bér dupláját, nehogy szegény ember vére szálljon a fejére. Grigorás füt-fát igért, és biztatta Lévit, hogy meg lehet oldani a problémát az alagsorban, de Lévi bele volt fáradva az egészbe, és legyeintett rá. Azt mondta, hogy ilyen szomszédokkal, és ilyen munkaerõvel nem lehet ekkora munkát felvállalni.

Eltelt a tél, és egyszer csak áprilisban, egyik napról a másikra olyan meleg lett, hogy nem is volt tavasz, hanem egybõl nyár lett. Így aztán az alagsor annyira el kezdett büzleni, hogy mindenki belátta, itt valamit tenni kell. Lévire hárult a feladat, hogy megoldja a problémát. Eleget vonakodott szegény, hogy õ nem tud semmit se tenni, végül csak összeszedte a pénzt a lakóktól. Elég nagy összegrõl volt szó, és nem volt egy komoly vállalkozó, aki elvállata volna a munkát. Tekintettel a munkára, ez nyilvánvaló is volt. Lévi számitott erre. Így aztán nem volt más megoldás mint Grigorás. El is jött Grigorás, és nagy herce-hurca, kiabálás közepette megtörtént az alkú a lakókkal. Lévinek lelkiismeret furdalása volt, mert úgy érezte, túl alacsonyra alkudta le az összeget, de gondolta magában, majd a végén kiigazítja. Egyszer látni akarta, lessz-e egyáltalán valami a munkából...

Grigorás nekikezdett a munkának, de hol dolgozott, hol részeg volt. Minden nap kérte Lévitõl a pénzt egy csomag szivarra, és egy üveg likörre. De hiába dolgozott szegény ember majdnem egy hétig, amit nappal kisepert, éjjel mind visszatelt felülrõl, a lakóktól. Végül mindenki, még a szerelõ is belátta, hogy bele kell menni a térdig érõ piszokba, és meg kell javitani a csöveket. Ahogy a szerelõ megjavította a csöveket, Grigorás, segítségeket hivott, és egy hét alatt kitakarította az egész pincét. Olyan volt, mintha akkor betonozták volna le. Lévi kifizette neki az alkudott összeget, és megyõzte a lakókat, hogy még egy negyedrésszel toldják meg a fizettséget. Amint átadta a legútolsó összeget is, felment a lakásába, és az ablakból véletlenül szemtanúja volt, amint azok, akikkel Grigorás együtt élt, a szomszéd tömbház sarkánál elvették tõle a fizetséget. Valamennyit azért csak hagytak neki is, mert Grigorás már kora délután, a fõúton, a négy méter széleségü járdát teljes széllességben el-vissza lõdörögte.

Lévi megkönnyebbülve gondolta, hogy most már tényleg megszabadult egy idõre Grigorástól. 

De Lévi tévedett... Néhány nap múlva, és már újabb munkáért zaklatta. A tenyerével keresztbe fürészelve a hasa elõtt mútatta, hogy a belügyeknél nincs szünet: enni kell! Lévi elküldte, mert, hogy most nem alkalmas az idõ, meg aztán pénz sincs, de õ csak nem adta fel. Legalább kéthetente egyszer megkereste. Egy alkalommal Grigorás a munkahelyére is bement, és elmondta, hogy most már nem tud akármikor jönni, mert munkahelyet talált, és dolgozik egész nap. Egy útjavitó céghez alkalmazták, gödröket aszfaltozni a közútakon. Lévi ennek õszintén örvendett, és megnyugtatta, hogy amint munka lesz értesíti.

Ezután Grigorás nem jelentkezett egy pár hónapig. Lévinek eszébe se jutott, hisz ha eszébe is jutott volna, annak örült ha nyugton lehetett. Egy délelõtt, amikor kiment valamiért a városba, amint a sétatérre ért, valaki felrázta gondolataiból.

- Maga Grigorásnak osztálytársa volt?
- Én nem voltam az osztálytársa – válaszolta Lévi, és méregette a barna fiatalembert. Aztán észrevette, hogy még hárman vannak vele azokból, akikkel együtt lakott Grigorás.
- De ismerte, nem?
- Igen. Mi van vele? – kérdezte zavarodottan Lévi.
- Meghalt. Nem hallotta?
- Nem – válaszolta Lévi leblokálva - Mi lett vele?
- Elütötte az autó.
- Szegény ember … – sóhajtotta dermedten Lévi, mély szomorúsággal. Majd egy kis idõ után – Már el van temetve?
- Nincs. Hónap délben, egy órakor lesz a temetése…

Lévi megköszönte és továbbment. Nem tudott egyébbre gondolni, csak arra a szerencsétlen Grigorásra. Szegény flótás… Elbánt vele a világ, mint egy kutyával... Gyerekkorában összetörték fizikailag-lelkileg, felnõttkorában lezüllesztették, gyengeségében rabszolgává tették, majd mint egy kóbor kutyát elgázolták. Szegény... Ez az ember sorsa? Ennyi az élet?… Egyre inkább azt érezte, hogy el kellene mennie a temetésére. Szerencsétlennek, biztosan nem lesz zsúfoltság a temetésén… Másnap Lévi kiöltözött a fekete öltönyébe, vásárolt két szál fehér szegfűvirágot, és elment a ravatalozóhoz. Számított rá, hogy különös temetés lesz, de hogy ennyire, azt mégsem gondolta volna...

Lévin kívül, a ravatalozónál, jelen volt öt hozzátartozó, két munkatárs, két ortodox pópa, akik a szertartást végezték, és öt munkás a temetkezési vállalattól. Az öt hozzátartozó közül hárman lakótársai voltak, és kettõ ismeretlen. Egyetlen közvetlen hozzátartozója sem volt jelen, pedig állítólag három testvére volt, amelybõl az egyik húga a közelben lakott. A két munkatárását hivatalból küldték, hogy a temetés rendben történjen meg, ugyanis a temetést a cég állta. Ezek, a ravatalozói szertartás után, amikor a koporsót az autóban kivitték az utcára, olajra léptek.

Lévi a szertartás alatt hosszan nézte Grigorást. Szépen meg volt borotválva, a szakálla meg volt igazítva, kissé elméretezett, de elfogadható öltönybe volt bújtatva. A bal kezén és az álla bal felén látszott csak néhány apró horzsolás. Végiggondolta az éveket, és az egész kapcsolatukat. Most tisztának látta Grigorást, teljesen tisztának, és ártatlannak. Mintha a halála, és a tragikus balesete megtisztította volna… De Lévi tudta, hogy csak egyvalaki vére, az Õ Szent Vére tisztítja meg Grigorást…Hitte, hogy Grigorás megtisztul. Hitte, hogy majd Ábrahám ölében fog nyugodni...

Lévi néhány lépést tett a koporsót szállító autó után, majd elkezdett töprengeni. Menjek, ne menjek?... Már megtettem a tisztességet, nincs amiért kitegyen magam a szégyennek a világ elõtt. Mit szólnak hozzá az ismerõseim ha meglátnak ilyen népekkel meg az ortodox pópákkal felvonulni az utcán a túlsó temetőig? De valami, ott bent, a legmélyén, azt sugta: “Kisérd el ezt az embert at utolsó útján…” Egy kissé lemaradva, távolról, a járdán, mint egyszerű járókelõ követte a gyászmenetet, mintha nem is tartozna oda, ahogyan János követte az elfogott Mestert. Mindvégig habozott, hogy elmenjen-e a sírgödörig, vagy talán jobb lenne a temetõ kapuja elõtt besirülni a tömbház sarkánál...

A temetõ kapujánál erõt vett magán és elment a sírgödörig. Ott már a dolog hamar ment. A hosszú ortodox szertartás a szegény Grigorás esetében igencsak megkurtult, és mire Lévi feleszmélt volna gondolataiból, már engedték is le a koporsót a sírba. A Miatyánk imádkozása közben Lévi mélyen átérezte, hogy milyen sivár és elhagyott is a szegény, a nyomorúlt még halálában is, de tudta, érezte, hogy van Valaki aki számontartja õt, Aki nem hagyta magára. Amint erre gondolt az imádság alatt, megnyiltak lelki szemei, és halványan megpillantotta a gödörtõl jobbra, úgy másfél méter magasban Õt, Aki meghalt, de feltámadt. Ruhája fehérebb volt a hónál, és azt mondta szelíden, de erõteljesen: “Itt vagyok!”. Lévi eltelt a jól ismert zsibogó melegséggel, és csak állt megrendülten, görnyedten, átérezve ezt a nagy szeretetet, átérezve saját nyomorúságát. Ekkor odament a hozzátartozókhoz, az elhunyt társaihoz, és részvételt. Világosan érezte, hogy itt nincs különbség ember és ember között. Mind egyformák vagyunk, mind egy helyre megyünk…