2007. november 17., szombat

A menyasszony

Ezt az álmot, valamikor, a megtérésem utáni elsõ években álmodtam. El voltam utazva szolgálati ûgyben, egy román városba, és ott aludtam egy szállódában. Pont úgy esett, hogy a megemlékezési napom volt. Így hát vásároltam virágot és elvittem megemlékezésül a legközelebbi ortodox temploba, mivel ott csak az volt...
.......................

Egyszer csak egy ajtó elõtt álltam. Nem tudtam kinyítani az ajtót, mert a kezemben egy tálacskát tartottam, amelyben valami tejszerû fehér folyadék volt. Nem tudom mi volt az a fehér folyadék, de azt éreztem, hogy valami nagyon értékes, ami igencsak fontos a tisztulásom érdekében. Nem volt egy hely ahová letehettem volna és féltem, nehogy kiöntsem. Ekkor, egyszer csak valaki belülrõl megnyitotta az ajtót... Ez a valaki, egy pillanatra megállt és  komolyan rámtekintett, rendkivüli tekintélyt sugározva meg tiszteletet parancsolva. Olyan volt az öltözete mint a pápáé. Nagyon meglepõdtem, de ugyanakkor meg is örvendtem a talákozásnak. Mielõtt még arra gondolhattam volna, hogy kezet csókoljak neki, csendben továbbment... Nem tudtam utánaszaladni, mert a kezemben volt a fehér folyadékos tálacska. Vigyáznom kellett rá...

Tudtam, hogy a nagyméltóságú emberrel való találkozás kegyelem számomra, de nem követtem õt, hanem kihasználva az alkalmat beléptem a megnyílt ajtón. Odabent már letehettem valahová a tálacskát és megmostam arcomat a fehér folyadékban. Siettem, hogy hamar a nyomába érjek a fehér reverendás nagytiszteletûnek. Amint õt kerestem, mintha azt hallottam volna, hogy valami esküvõre ment, vagy talán esketni ment... Õ adja össze a Võlegényt és a  Menyasszonnyt az oltárnál...

Amint szaladtam utána, egy dombocskára értem, valami ligetbe... Egy szép, árnyékos fasor között, a keskeny ösvény végén, ott állt a kis kápolna. A kápolna ajtajához egy alig kitaposott ösvény vezetett az udvaron. Nem juthattam be a kápolnába, mert az esküvõ már megvolt és a násznép kint várta az ifjú párt az udvaron. Az ösvény mindkét oldalán, fehér ministránsruhás, lila, püspöki fejfedõs férfiak álltak sorfalat. Jobbkéz felõl, utolsónak a sorban, egy kistermetû püspökszerû férfi állt. Olyan kicsi volt, mint egy dundi, kamasz gyerek. Odaálltam én is utána, a sor végére…

Egyszer csak megjelent a sorfal között az ifjú pár. Lassan, ünnepélyesen közeledtek felém. Ekkor eszembe jutott, hogy nekem is ünnepelnem kellene az ifjú párt… Mit tehetnék? Hát virágszírmot kellene rájuk szórni… Hamar megfordultam és a mögöttem álló jázminbokorról elkezdtem tépni két marokkal az aprófejû virágokat. Amint elõttem haladtak, szórni kezdtem a virágot a menyasszony ruhájára. Mivel a virágokat fejestõl téptem le, ezek bizony kopogni kezdtek a menyasszony dús, habfehér, keményített ruháján. Ekkor egy kicsit megilyedtem, mert nemcsak szírmokat szórtam, hanem a virágot fejestõl, mindenestõl. A ruháján való koppanásokra felfigyelt a menyasszony és rámcsodálkozott a gyönyörû szemeivel. Amíg a menyasszonyt bámultam, lassan elhalad elõttem az ifjú pár és a võlegényt nem figyelhettem meg. Amikor utánuk néztem, akkor döbbentem rá, hogy nem is láttam a võlegény arcát...

A Menyasszony gyönyörû volt, … de vajon milyen a Võlegény?…

Megemlékezõ vers:

A menyasszony

Íme a menyasszony,
Megejt a szépsége,
Pirozspozsgás arca,
Bársony tekintete.
Kecses a járása,
Szökkenõ õzike,
Ó, mily csodálatos
A menyasszony szépsége.

Íme a menyasszony,
Hófehér ruhája,
Dagadó habként
Hullámzik uszálya,
Lehelet fátyla,
Ködként száll utána,
Ó, mily csodálatos
A menyasszony ruhája.

Íme a menyasszony,
Csillog az ékszere,
Keblén is, fülén is,
Sziporkázó fénye,
Brilliáns karkötõ,
S korona a disze,
Ó, mily csodálatos
A menyasszony ékszere.

Íme a menyasszony,
A Võlegényt várja,
Álmában jobbján
Megy a kápolnába,
Egykor egybekelnek,
Örök házasságba,
Ó, mily csodálatos
A menyasszony álma.

Íme a menyasszony,
Teljes az örömben,
Párjának oldalán
Virágszirom özönben,
Sorfal közt közeleg,
Ünneplõk serege,
Ó, mily csodálatos
Az asszonynak öröme.


Egy ezzel kapcsolatos valós esemény:

A võleglegény

A közösségünkhöz tartozott egykor egy árvaházi lány. Mint minden árvaházinak, neki is megvolt a maga szomorú története, de KM, az Úr kegyelmébõl, elég jól kigyógyulta ezt. Nagy életkedv, erõ és szeretet volt benne. Ugyanakkor volt neki egy nagy problémája is. Mindkét szemével súlyosan beteg volt és a vakulás veszélye fenyegette. Nem volt senkije, nem volt lakása, nem volt munkahelye és nem volt egészsége sem. Így állt huszonegy évesen a csíkszeredai polgármesteri hivatal elõtt, amikor egy nap találkoztam vele.

Megkérdeztem tõle mit csinál. Elmondta nekem, hogy kihallgatásra megy a polgármestehez, mert lakást akar kérni tõle. Mondta, hogy õ férjhez akar menni és azt akarja, hogy családja és gyerekei legyenek. Ekkor én, tekintettel az életállapotára, a termetére ( nagyon alacsony termetû, alig 1,5 m) és egészségi állapotára, próbáltam óvni õt a hiábavaló ábrándoktól és azt tanácsoltam neki, hogy készüljön fel elfogadni az élettõl a beteljesületlen vágyak keserüségét is. Õ megértette amit magyaráztam neki, de nem akarta elfogadni. Határozottan kifelyezte bizalmát, hogy õt az Isten megsegiti tervében...

Telt az idõ és egyszer csak KM bejelentette a közösségnek, hogy megy ki Mo-ra dolgozni. Megértettük õt és imádkoztunk érte, Isten áldását kérve vállalkozására. Element Mo-ra. és kb. két évre rá, hallom, hogy meg kell mûtesse mindkét szemét, mert különben megvakul. Hazajött és különbözõ alapitványokon, segélyszervezeteken keresztül, addig intézkedett, amig lassan mindkét szemét megmûtette. Ma szemüveget visel és elég jól lát.

Ezután egyszer csak hallom, hogy KM-nek odakint barátja akadt, aki ugyancsak innen, az árvaházból került ki Mo-ra. A fiú nagyon komoly, aki megállta helyét Mo-gon, aki Isten segitségével, saját munkájából, lakást szerzett és rendezett be magának Bp-en.

Telt-múlt az idõ és egyszer csak cseng a mobilom. Látom, hogy egy Mo-i szám jelenik meg a kijelzõn. A másodszori hivást elkaptam, s hát KM volt a vonal tulsó végén. Azért hivott fel, hogy meghívjon az esküvõjére…

Az esküvõre egy kicsit korábban érkeztünk a csíksomlyói kegytemplomba. Az elsõ padokban foglaltunk helyet. Nem voltunk kevessen, de így is kongott a nagy templom. Mindenki kiváncsian várta az ifjú párt. Vajon milyen a võlegény?... KM-et mindenki ismerte, de a võlegényt kevessen ismertük...

Egyszerre csak megjelent a kegytemplom ajtajában az ifjú pár. Lassan közeledtek a padsorok között. Megdöbbentõ volt a látvány. Két pici emberke, gyönyörû esküvõi ruhában, ott billegtek az oltár felé, mint két cinege, hogy Isten szine elõtt, egy életre szóló szövetségre lépjenek. KM édessen mosolygott, de a võlegény arca nagyon különös volt... A kis termetû võlegény sovány arcán, ott csillogott az öröm, a kiteljesedés boldogsága, a remény, de ugyanakkor ott árnyallott a múlt szenvedéseinek nyoma is. Az öröm és a szenvedés e különös és szembetünõ ötvözete, ennek a kis võlegénynek arcán, határozottan az Úr Jézus arcát tükrözte. Azt hiszem mindenki megérezte ezt, még akkor is, ha nem tudatositották vagy fogalmazták meg magukban. Az embereknek könny csilllogott a szemében. Sokan sírtak, hangosan szipogtak a csendes templomban...

Nekem, mindebbõl, a võlegény arca maradt meg leginkább, mert megéreztem benne Krisztus arcát.  Róla, mintha rámragyogott volna a menyasszonyáért szenvedõ és ugyanakkor örvendezõ Jézus Krisztus arca. Arra gondoltam, hogy milyen csodálatos titok is a házasság, amit Szent Pál, Krisztus és az Egyház viszonyára vonatkoztatott (Ef 5:32). Ekkor eszembe jutott az az álmom, amelyben nem láthattam meg a Võlegény arcát. Most már mondhatom, hogy láttam a Võlegény arcát...

Azóta kétszer találkoztam idehaza KM-el. Legutóbb örömmel tudatta vele, hogy babát vár…

Dicsõség az Úrnak, mert csodálatosak az Õ mûvei!…



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése