Fényajtó

Amint a sötét eget szemléltem, mielõtt kigondolhattam volna vágyamat, valami lélekben megragadott, és a gondolat sebességével a csillagok közé emelt. Amikor visszatakintettem, olyannak láttam a földet, mint egy labdát. Ekkor körülnéztem, hogy szemügyre vegyem a csillagokat. Mintha egésszen közel kerültem volna hozzájuk. Mintha egy lettem volna közülük…

Amint néztem a csillagokat, egyszerre csak nyugtalan lettem. Nem láttam, de tudtam… Tudtam, hogy ott, valahol távol, ott vannak a NAGY FALÁNKOK. Ott vannak a nagy TELHETETLENEK, a nagy FEKETE LYUKAK. Õk azok, akik mindent magukba szippantanak. Folyamatosan nyelik el az anyagot, a teret, az idõt… Talán az életet is… Mindent elnyelnek, mindent magukhoz hajlitanak, mindent felfalnak, mindent eltüntetnek...

Hová? Vajon hová vezetnek ezek a sötét lyukak? Van aki azt gondolja, hogy valahová egy más dimenzióba... Itt berepülünk, amott meg kirepülünk…Milyen gyorsak vagyunk… Megszabadulunk az anyag, az idõ és a tér rabságától… Talán meg se halunk… Hát, nem tudom…Én félek, én borzadok ezektõl a nagy FEKETE LYUKAK-tól…

Amint így morfondiroztam, egyszerre csak az a valami, ami felemelt, nagy sebességgel röpített vissza a föld felé. Zuhantam akár egy kõ. Habár rövid ideig tartott, volt idõm szétnézni a felém zuhanó, növekedõ föld színén. Ekkor a földön, ameddig csak elláttam, sok-sok fénypontot vettem észre. Nem tudtam mik azok. Amint kezdtem kivenni a földön lévő dolgokat, egy akkora szõlõs tárult elém, ameddig csak a szem ellátott. Tisztán láttam a szõlõfürtöket. Vegyesek voltak, zödek, pirosak, mindenféle fajták.

Amint földet értem, néztem ezt a nagy szõlõst, de nem tudtam, hogy kié az. Tájékozódni kezdtem a szõlõsben, és az ösvényen haladva azt vettem észre, hogy helyenként dombocskák emelkednek ki, amelyeken egy-egy szép ház díszeleg. Biztosan ezek a csőszök házai. Csudaszép házaik vannak - gondoltam. Odamegyek, s megnézem valamelyiket.

Közelebb érve, látom, hogy nem is ház, hanem valami templomféleség. Belépek az ajtón, és odabent szent légkörben az oltárnál egy aranyos ruhájú papnak tűnõ embert látok. Az oltáron, kinyújtott kezei alatt nagy, vakító fényesség fehérlett, olyansvalami mint egy nagy rövidzárlat fénye. Áhá, jött be nekem… Hát ez volt az a sok fénypont,  amit a magasból láttam. Vakító volt a fény, úgy hogy a tisztátalan szemem nem bírt belenézni, de éreztem, hogy BENNE van minden amit a szivem kiván.

Idõvel, amint jobban figyeltem ezt a vakitó fényt, mintha a szemem megszokta volna, és láttam, hogy a szõlõszemek a környezõ szõlõsbõl, mint valami szikrák repülnek Bele, akár a lepkék a neonégõre. Láttam, hogy a vakító fény olyan, mint egy FÉNYAJTÓ, hogy BENNE valami nagyon-nagyon kivánatos van, mert a szikrák teljes erejükbõl törekedtek, hogy BELE röpülhessenek. De azt is láttam, hogy nem minden szikra volt fényes, hanem sok olyan volt, amelyiknek kialudt a fénye, és sötét volt. Látva ezeket elszomorodtam, mert ezek nem tudtak bejutni a FÉNYAJTÓN. Ezeknek vissza kellett fordulniuk és ezek nagyon szenvedtek. Ahhoz, hogy bemehessenek, elõbb be kell térniük valami kohóféleségbe, ahol erõss tűz égett. Ott ismét kigyúltak, és akkor majd visszatérhettek a FÉNYAJTÓ-hoz AKI befogadta õket. A FÉNYAJTÓ pedig szüntelenül hi IIvogatja a szõlõszemeket…