A kiszakadt nadrág

Õsz volt, az iskolakezdés ideje. A feleségemmel átnéztük mire is lenne szüksége a nagyobbik fiunknak, aki a harmadik osztályba ment. Úgy láttuk, hogy szüksége lesz egy szép új fekete nadrágra, amit felvehetne ünnepi alkalmakkor, szerepléskor...

El is döntöttük, hogy lemegyünk a piacra, és széjjelnézünk, hátha találunk egy szép és viszonylag olcsó nadrágot. Amint haladtunk az árusok pultjainak sora elõtt, egy helyen megláttunk egy szép fekete szövetnadrágot, ami pontosan a fiunknak való volt. Az anyagja müanyagos volt, de jól nézett ki, és viszonylag elfogadható volt az ára. Megvettük a nadrágot, és még aznap elvittük a nyugdijjas szabó sógorbácsihoz, hogy hajtsa fel az alját, és varjon rá koptatót. A hétvégére el is készült a nadrág, és fiunk úgy örvendet neki, hogy ugrándozott-ficánkolt mint egy kiscsikó.

 Vasárnap délután azt javasolta a feleségem, hogy menjünk ki a városba egyet sétálni, együtt az egész család. Ekkor jött a kis legény, hogy “de jó”, mert õ akkor felveszi az új nadrágját. Hát jó, szépen felöltöztünk, és elindultunk. A nyughatatlan fiunk nem bírt magával örömében, és egyre csak ugrándozott körülöttünk. Minden két-három percben hol szépen, hol csúnyábban figyelmeztettük, szidtuk a feleségemmel, hogy álljon már le, mert elesik, és összetöri magát. Felmászott a kõkeritésre, a párkányokra, mindenhol csak csintalankodott. Egész végig nyugtalan voltam, és nem éreztem jól magamat, mert végig azt kellett lessem, mit csinál már megint ez a gyermek.

Amikor már majdnem hazaértünk, kb. ötven méterre a tömbházunktól, fellépett egy fél méter magas párkányra, és miközben mind a két keze a kabátja zsebében volt, két lábbal ugrott, hogy vajon milyen hosszúra tud elugrani. Láttam-éreztem, hogy veszélyes ilyen kéztartással ugorni, reá is kiáltottam, de már késõ volt... A lábai megcsúsztak a párkányon és orrabukott. Még próbált néhány lépésig talpon maradni, de a zsebében leblokált kezeit késõre tudta elõvenni, igy végül is, félig-meddig arcra esett. Lement a bõr az álláról, a kezérõl, és a térdérõl. De a nagyobb baj a kiszakadt nadrág volt...
Eleget bánkódott szegény gyermek. Nem baj, hogy megsebesült, csak az a baj, hogy a nadrájga kiszakadt az elsõ alkalommal ahogy azt fölvette.

Nehéz leírni azt a sajnálatot-iszonyatot, ami a fiam szivében, és az én szivemben volt.
A gyermek szíve azért fájt, mert valamit-valamiket elrontott, és rádöbbent, hogy valamit végérvényesen erontott. Elrontotta az épségét, de az nem fájt annyira, mert tudta, hogy az egy pár hét múlva nyomtalanul eltűnik. De elrontotta a vadonatúj nadrágját, és az nem javul soha többé meg. Ekkor az volt az elsõ kérdése: “Ugy-e vesztek mást helyébe?”...

Az én szívem azért fájt-iszonyodott, mert végig láttam a veszélyt, az utolsó pillanatig, de semmit sem tehettem, mert a fiam engedetlen, és szófogadatlan volt. Ugyanakkor még tetõzte a fájdalmamat, az a sajnálat amit a fiam fájdalma miatt éreztem. Ekkor éreztem, hogy szól hozzám a Lélek és tanít sugallatával: “Látod? Így, érzi magát a mennyei Atyád, amikor a frissen kapott kegyelmet, amit tõle kapsz, nem becsülöd meg, nem vigyázol rá, hanem még aznap elszakítod, amint a fiad ezt a nadrágot kiszakította. Így érzi magát, mert nagyon szeret, szeretne megóvni a bajtól, de te nem hallgatsz rá. Ezért esel el annyiszor. És ha te nem is veszel holnap ugyanolyan új nadrágot a fiadnak, a te mennyei Atyád holnap ugyanolyan kegyelmet ad neked, hogy megvigasztaljon, mert Õ nagyon szeret téged, és irgalma megújul reggelrõl-reggelre.”
Mennyire szeretnék vigyázni az új nadrágomra!…