Amikor belépett a zsinagógába, úgy meglepõdött, hogy még a lába is a földbe gyökerezett. A szent könyveket tartalmazó tekercsek el voltak távolítva a helyükrõl, és helyettük valamiféle furcsa írások, rajzok voltak kiállitva, kifüggesztve a gyülekezet elé. A zsinagóga még nem volt tele, de akik megérkeztek, a helyükön ültek és a nyugtalanságnak semmi jelét sem mutatták. Úgy tűnt, hogy egyiket sem zavarja az, hogy az õsi, szent rend fel lett boritva.
Amint Lévi valamennyire magához tért, a legközelebbi embertõl megkérdezte:
- Ábia, mik ezek a badarságok ide elõkészitve – mutatatott körbe Lévi felháborodva.
- Szia Lévi – válaszolt Ábia – nem igazán tudom. Úgy hallottam, valamiféle távolkeleti gyógyitásról lesz szó.
- És ki hozta ezeket ide? Ki engedte meg? – kérdezte Lévi.
- Hát ki… a Rabbi! Állitólag meghívott valamiféle nyugati embert. Õ tart majd elõadást. Azt mondják, csodálatos gyógyításokat visz végbe…
- Nyugati ember, aki távolkeleti gyógyítást végez? – kérdezte Lévi belesápadva - Hol a Rabbi?!…
- Ott van a hátsó szobában…
Lévi felindultan sietett hátra. Azt érezte, hogy torkon tudná ragadni a Rabbit.
- Rabbi – lihegte Lévi.
- Mi van Lévi – válaszolt amúgy nyugodtan a Rabbi – mi ez a nagy rohanás?
- Rabbi! Mit csináltál a szent könyvekkel? Miért tetted el a helyükrõl?
- Nyugodj meg Lévi – intette le Lévit a Rabbi, nyugalmat és gyúnyos ábrázatot színlelve – elraktam õket, hogy helyet készitsek a nyugati embernek. Ma távolkeleti bölcsességet, és gyógyítást fogunk tanulni.
- De Rabbi, hogyan tehetsz ilyent – emelte fel a hangját Lévi – nincs nekünk Istenünk, aki tanítson és gyógyitson minket? Miért kell nekünk idegen tanítások felé hajtanunk a fülünket?
- Csak nem akarsz te engemet kioktatni, te taknyos! – csattant fel a Rabbi, ököllel sújtva az asztalra – Hogy merészelsz te engemet számon kérni? Talán nálad van a tanítás hatalma? … Ki vagy te? Te fogod nekem megmondani, hogy mit csináljak a zsinagógámban?...
- Halld Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr! – idézte Lévi a törvényt. Nem szabad bálványok felé hajtanunk szemeinket és füleinket...
A Rabbi közben idegesen gondolt az idõ múlására: mindjárt itt az elõadó, és ez a hülye Lévi fenntart engem az idétlenségeivel.
- Te kezded nekem oktatni az írásokat? – nekivörössödöve a Rabbi – pisisen játszottál a porban, amikor én már az apádat is tanítottam...
- De Rabbi – próbált Lévi uralkodni magán – akkor is meg kell mondanom neked, a legnagyobb tisztelettel, hogy tévedsz. Vétesz Isten és a gyülekezet ellen, ha engeded ennek az embernek, hogy fellépjen a zsinagógában pogány tanításokkal.
- Te tévedsz Lévi – mosolyogta le gúnyosan a Rabbi – itt nem Istenrõl van szó, sem pedig Isten parancsolatairól.
- Hát akkor mirõl?
- Tudományról! – jelentette ki büszkén a Rabbi, majd hátratett kézzel nyugtalanul kezdett le és fel járkálni a teremben. A kopottas ritka-fehér szakálla csak amúgy billegett a fújtatásától.
- Mit tudsz te müveletlen! – folytatta a Rabbi - Tudod te milyen nagy dolog a tudomány? Az ember testében hatalmas erõk rejlenek. Az ember agyának csak alig 5% van kihasználva, és bióenergiájának is csak egy kis hányada van hasznositva. Ez az ember ismeri ennek tudományát. Õ tudja, hogyan kell hasznositani a bennünk szunnyadó bióenergiákat és minket is meg fog tanítani. Ki tudja árasztani az energiát az emberekre. Belelát a testbe, megmondja ki milyen betegségtõl szenved, és az embereket meggyógyítja. Olyan erõs az energiája, hogy ha kell tárgyakat is tud mozgatni. Le tudja hívni az energiákat a csillagokból és ki tudja mérni bárki auráját, energiaszintjét.
- Rabbi, Rabbi - csapta össze Lévi a kezét könnyekre fakadva – ne engedd, hogy így becsapjanak. Nincs az emberben semmilyen bióenergia amely így tudna hatni másokra. Ez tisztára varázslás, és boszorkányság. Ezek mögött a az energiák mögött pogány népek gonosz szellemi müködnek.
- Dehogynincs bióenergia. – intette le Rabbi – Méghogy gonosz lelkek. Butaság... Én magam tapasztaltam meg. Mindenben nem kell az ördögöt látni...
- De Rabbi – probált ismét érvelni Lévi – amióta világ-világ, hallottál-e valakirõl akinek több természetes energiája lett volna, mint másnak. Ha igaz lenne, akkor azok, akiknek ez megvolt, miért nem nyilvánultak meg Ádámtól mindmáig? De minden adomány Istentõl való, és ha valaki hatalmasabb másoknál, akkor azt Istentõl kapta.
- Hát jó – vicsorgott a Rabbi – akkor Istentõl kapta tudományát és a bióenergiáját! Most már igy tetszik?!...
- De õ, a nyugati ember, mit mond? Honnan vette tudományát, erejét? Istentõl? Ki kente õt fel erre?
- Na, most már aztán tényleg vége legyen! – üvöltött a Rabbi – Te szemtelen pimasz! Kinek gondolsz engem? S ha már itt tartunk, tudd meg, hogy maga a Fõrabbi is már régóta használja a bióenergiát. Õ maga is eljárt gyógyító masszázsra és azután elsajátította a biógyógyitás tudományát. A Fõrabbi rendelte el, hogy minden zsinagógában hívjuk meg a természetgyógyászokat és tanítsuk ezt a tudományt. Meg kell tanuljuk hogyan használjuk fel a Földanya és az Univerzum energiáját, Aki éltet minket...
Ekkor Lévi csak állt ott szó nélkül. Nem hitt a fülének… Ez nem lehet igaz… Közbe egy kocsi hajtott be a zsinagóga udvarára. A Rabbi otthagyta Lévit és kiszaladt az udvarra. Jól megjátszodva a kedves házigazdát, szivélyesen fogadta a nyugati embert. Miközben hajlongva tessékelte a fontos vendéget, Lévi eszeveszetten rohant el mellettük, és kezeit széttárva elzárta a zsinagóga bejáratát. Szemei ki voltak dülledve… A nyakanés homloka megkeményedve, mint az acél…
- Nem! …Nem engedem be!…Csak a testemen át! - üvöltötte halálsápadtan Lévi – Gonosz szellemeknek áldoztok, nem Istennek. Ismeretlen isteneknek, újaknak, melyek most jekentek meg. Atyáink nem félték õket. Nem gondoltok többé a teremtõ sziklánkra, Urunkra, Aki életet adott nekünk. Elfeledtejtétek õt?...
A Rabbi haragjára ez olyan volt, mint egy korsó olaj. Túlüvöltve Lévit parancsolta a bentieknek:
- Fogjátok meg!.. Fogjátok meg!... Megháborodott... Dobjátok ki innen azonnal!...
Az emberek megragadták Lévit, és a nyakát szorongatták. Hátracsavarták kezét, és dulakodások, kiabálások közepette kidobták a kapun kivülre az utca porába. Mielõtt otthagyták volna, még néhányat belerugtak. Nesze neked! Tanuld meg hol a helyed!...
Lévi, amint magára maradt, lassan feltápászkodott, megtörülte a vérzõ orrát, majd leporolva megszaggatott ruháját, eltámolygott. Kiment a városból, és közbe azon töprengett, hogy most mitévõ legyen... Ekkor Ábrahám atyja jutott eszébe, és elkezdett oltárt rakni a városon kivül, egy közeli dombra, természetes kövekbõl, amelyet vas nem érintett... Amikor elkészült az oltár, Lévi teljesen kimerülten rogyott térdre. Eközben teljesen lement a nap, és a félhomályban senki sem látta könnyeit, amint barázdát szántottak a poros, véres-dagad arcán. Odakucorodott az oltár mellé, és nemsokára kimerültségében elaludt.
Lévi álmában ott áll az oltár mellett zuhogó esõben, és törülgeti a szemébe folyó esõcseppeket. Észreveszi, hogy a közeli bokorban egy kos vergõdik. A szarvától akadhatott fel a bozótba. Odaszaladt, és megragadta az állatot. Derékövével összekötözte lábait és odahúzva, felfektette az oltárra. Ezután felnézett az égre, és igy fohászkodott: „Uram! Te vagy AZ AKI VAGY! Te szent könyvek nélkül is vagy! Te zsinagóga nélkül is vagy!” Dermedten hallgatta szavai viszhangját. Mintha ezer égi kórus továbbította volna kiáltását az egek végsõ határáig. Ekkor az esõ elállt és az eget eltakaró felhõréteg kettévált. Egy villanás csapott le a magasból és tűz emésztette meg a kost az oltáron. Az oltáron jó illatú és egészen elégõ áldozat volt...
Amikor Lévi felébredt, dermesztõ hideg volt. Megmozgatta dermedt tagjait, és ámulva nézett a kőhalomoltár felé. Majd a felkelõ napba tekintett, amint pompás színekkel egy új napot igért. Lévinek, amint a lassan felemelkedõ napkorongba bámult, Jeremiás siralmai jutottak eszébe. Az Úr irgalma nem fogy el, jósága és kegyelme még nem merült ki... Minden reggel újjáéled, nagy az õ hûsége és nagy irgalma...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése